Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)
MŰVÉSZEK ÉS POLGÁROK: TÁMOGATOTTAK ÉS TÁMOGATÓK - MRAVIK LÁSZLÓ Budapest műgyűjteményei a két világháború között
arányban a vagyoni gyarapodással; vidéken a politkai-közéleti szférát továbbra is elsősorban a nemesség uralta. Változások A bekövetkezésükkor csaknem felfoghatatlan trianoni állapotokat megelőzte egy sajátos, a magyar műgyűjtés alakulására máig ható lépés, amely a Tanácsköztársaság egyik intézkedéseként valósult meg. Ekkor, a forradalmi hevületben, a bigott baloldaliság jegyében a magánkézen lévő műtárgyakat köztulajdonba vették, s „Köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása" címmel megrendezték a kommunizált műkincsek egy részének a bemutatóját 3 . A dolog megvalósításában részt vettek múzeumi emberek is (bár a fő szervező, Pogány Kálmán nem volt „igazi" muzeológus); a műgyűjtők és múzeumok kölcsönös gyanakvással terhelt viszonya ekkor kezdődött, s már a vizsgált korszakban, de még inkább 1948 után állandó és nem megalapozatlan félelmet keltett a műtárgyak tulajdonosaiban. Ezen az sem változtatott, hogy a Tanácsköztársaság bukása után a műveket rövid úton visszaadták a tulajdonosoknak. (Pogány Kálmánt állásvesztéssel sújtották; a/ élet szokásos pikáns fordulatainak egyikeként azonban később éppen a nagyobb műgyűjtők, az említett 1919-es kiállítás főbb műveinek tulajdonosai alkalmazták őt gyűjteményeik felmérésére és katalogizálására.) Gondolhatnánk, hogy a magyar műgyűjtemények sorsára végzetes hatással volt 3 A köztulajdonba vett műkincsek első kiállítása. A katalógust írta Pogány Kálmán. Műcsarnok, Bp., 1919. Trianon; a valóságos helyzet azonban ennél sokkal jobb volt. Néhány főrangú gyűjtemény kétségkívül az új határokon kívül maradt; mivel azonban a nagy magánképtárak és más gyűjtemények Budapesten alakultak, vagy, mint fentebb láttuk, bizonyos történeti okok folytán ide kerültek, a veszteségek nem látszottak jóvátehetetlennek. Javított a helyzeten az is, hogy már jóval az 1918. évi teljes összeomlás előtt, sejtve a határok bizonytalanná válását, több jelentős kollekciót Budapestre szállítottak, így például a fraknói Esterházy-kincstárat vagy Nagyváradról Ipolyi Arnold püspök hagyatékát. Ezek később a magyar közgyűjtemények fontos részeivé lettek. A háború előtti gyűjtemények széthullása sem következett be, holott ez több szempontból logikus lett volna. A stabilitás azonban nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a műgyűjtők tekintélyes része a működő tőke birtokosai közül került ki, s közismert tény, hogy ez a tőke rendkívüli mértékben a fővárosban koncentrálódott, többek közt azért, mert a magyar bankrendszer is itt szerveződött meg a maga idején. Az sem mellékes, hogy a nagybirtokos arisztokráciának, amelynek szintén nagy mútárgyvagyona volt, kevéssé állt rendelkezésére mozgékony, gyorsan átcsoportosítható tőke, ugyanakkor viszont ennek a rétegnek a Trianon utáni Magyarországon is voltak birtokai, s vagyona egy részét már kezdte korszerűsíteni. Nagyon sok régi magyar család tagjai — részben korszerű szakképzettségüknek, részint fényes és kívánatos neveiknek hála — ipari, főleg banki vállalkozások főtisztviselői,
