Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - NAGY ILDIKÓ Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten

ESZMÉK A KÖZTEREKEN Az emlékmű szobrászat kezdetei Budapesten szobrok és szobrászok NAGY ILDIKÓ jjLc ármilyen para do nak tűnik is, a magyar mßemlékműszobrászat kezdete nem egy szobor, hanem egy röpirat. „Gróf Széchenyi István emléke milyen legyen?" — kérdezi Ormós Zsigmond 1863-ban, és meg is adja rá a választ. „Egyszerű, de nagyszerű" — vallja Winckelmann nyomán a „csendes nagyság"-gal párosult „nemes egyszerűségéét, és értelmezi is e fogalmakat. Az egyszerűség azt jelenti, hogy a tárgy értelmét a lehető legkevesebb vonással kell kifejezni, a nagyság pedig részben belső, szellemi, részben külső tulajdonság, mert „...hogyan felelne meg egy kicsiny szobor a dicsőítendő jellem nagyságának", polgári állásának, hatáskörének, „és végre azon ítéletnek, mi a nép ajkáról Széchenyi halála után elhangzott?" A Széchenyi-emlék nagyszerűségének tehát egyaránt kell fakadnia az ábrázolt személy „férfiúi lelkületéből" és a külsőségekből: a szobor méretéből és a térből, amelyre állítják. Éppen ezért határozottan jelöli ki a szobor helyét a pesti Duna-partnak az Akadémia előtti szakaszán, amely „Európa egyik legszebb tere", de egyben Széchenyi nagyságának tárgyakban megtestesült monumentuma is: hiszen az Akadémia intézménye, a Lánchíd és a Dunán vonuló gőzhajók mind az ő teremtményei. Összefoglalásként szabatosan meghatározza, milyen legyen hát gróf Széchenyi István emléke: „Legyen meg rajta a csendes nagysággal párosult nemes egyszerűség, nyugodtság és természetes fesztelenség. Legyen az könnyen megérthető, s így allegória nélküli. Tüntesse a nagy férfiút a magyar akadémia megalapításáfa tartott szónoklatában, élethű s művészi felfogású arczczal, dombormű ékesítésű talapzaton, szokásos magyar öltönyben, fe-