A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

HIRSCH TIBOR Budapest-anziksz a magyar filmben 1945-től a rendszerváltásig

Férjhez menni tilos! (1963), A szélhámosnő (1963), Özvegy menyasszonyok (1964). A filmvígjátékok „naiv" budai helyszínválasztása a hetvenes évektől már kevésbé jellemző. Minthogy ekkor már a városon belüli lakóhelynek a filmhős társadalmi helyzetéről, hovatartozásáról árulkodó, társadalmilag tudatosuló jelentése van, a budai helyszín-csokor — amely a történet szerint csak az „általában vett" Pestet jelenti — többé nem használható, pontosabban a hitelességre kicsit is adó alkotónak nem illendő használnia. Az említett A kedves szomszéd, a lakás-mizériáról szóló Simó-film, A legszebb férfikor (1971), az 1979-es Gothár-opusz, az Ajándék ez a nap után vagyunk, és nem utolsósorban a be nem mutatott, de filmes körökben természetesen jól ismert, Gazdag Gyula rendezte Bástyasétány 14. (1974) után. Ennek a filmnek ugyan egyetlen jelenete sem játszódik az anzikszok idézte Budapesten, sőt semmilyen reális városi helyszínen, mégis fontos, hogy a felidézett és sajátosan interpretált szocialista operett teljes egészében az anziksz-Budapestet közvetíti. A felújítandó ház, amely körül a történet bonyolódik, természetszerűleg a budai Várban található. Mintha a központ, ahonnan az „egész", a periféria panorámája élvezhető, egyben hiteles mintavétel is volna az onnan fentről látható világból. A film részletes elemzésére itt nincs mód, cenzúraprovokáló jelképszövevényét sok irányból lehetne felfejteni. Számunkra azért érdekes, mert az esetlegesnek, tipikusnak hazudott, ám kivételes, kiváltságos miliő leleplezését szolgáló metaforasorozat elég hatásos ahhoz, hogy dobozba zárva is siettesse a budapesti anziksz képekkel (is) operáló vígjátékok teljes visszaszorulását. Természetesen nem Gazdag Gyula említett filmje nyitott új korszakot. Nem volt ennyire jelentős film. Az egyszerű közvetlenséggel „szépítő-megemelő" célú városképek ideje ekkor már lejárt. A hetvenesnyolcvanas évek fordulójára az idézőjelek nélkül, tehát közvetlenül és ál-naivan luxust és kcllemességet közvetítő anziksz mát elköltözött a fővárosból. Mindenekelőtt a Balatonra költözött, ahol még egy ideig a „Csöpi filmekként" számon tartott krimivígjátékok szegényes szórakoztató értékeit szapotította {Pogány Madonna, 1980, Csak semmi pánik..., 1982, Hamis a baba, 1991). Természetesen a balatoni turistaértékek képeinek játékfilmes applikációja szintén nem előzmény nélküli. Budapest szempontjából azonban az a lényeges, hogy az önmagáért való anziksz a hetvenes évek közepétől nemcsak eltűnik, hanem túl is kompenzálódik. A kozmetikázott városképek után még az egyre ritkuló valóságos, tehát tömegszórakoztatásra is szánt vígjátékokban is korparanccsá lesz a költői lepusztultság, divatos helyszínné válik a málló vakolatú pesti bérházak csúnya-szép belvilága.