A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

GELENCSÉR GÁBOR Hármasút

neorealizmusból táplálkozó filmjeiben valósul meg, elsősorban az ötvenes évek sematizmusából éppen a hiteles, „életszagú" környezetrajz segítségével kitörő Egy pikoló w/ágos-ban. Máriássy tanítványai, így például Szabó István, Kardos Ferenc vagy Rózsa János már a francia új hullám laza eleganciájával avatják közvetlen élettérré a városi helyszíneket. A tötténelem kollektív emlékezetével és a jelen közösségi élményével átszőtt lendületes és játékos filmekben a város képe egyszerre dokumentatista hűségű és rendkívül személyes, vallomás jellegű. Különösen igaz ez Szabó Budapestről forgatott rövidfilmjeire vagy a Tűzoltó utca 25-Kc. E filmekben a város legalább annyira képes befogadni a szubjektív emlékezet vízióit, mint amennyire maga is táplálja történetekkel, képekkel, formákkal az emlékező fantáziáját. Budapest nemcsak az emlékezés helyszíne, hanem maga is emlék: történelme, sorsa, „személyisége" van. S nem hiányzik a főváros az elsősorban a puszták tágasságához kötődő Jancsó Miklós művészetéből sem. 1986-ban induló új korszakának nyitó darabja, a Szörnyek évadja főszereplője mintegy ott folytatja budapesti útját, ahol a stilisztikai váltást jelző Oldás és kötés főhőse 1963-ban befejezte: az Alagútból kibukkanva a Lánchídon távoznak, illetve érkeznek egyik filmből a negyed századdal későbbi másikba. A Szörnyek évadjá-baxi fontos szerepe lesz még az augusztus 20-ai légi- és víziparádé képeinek, ahogy az állami és egyéni „ünnepek" jellegzetes helyszínei köré szerveződik Jancsó egyetlen valódi városfilmje, a Budapesti muzsika is. De a korábbi társadalmi és politikai paradigmából kizuhanó, szellemi orientációs pontok nélkül maradt létállapotot tükröző jancsói „katasztrofizmus" számára azóta is kiváló helyszín Budapest, ahol a Rákóczi út közepén menekülő szerelmespátt üldözhetnek (KékDunakeringő)', sőt az alkotókat, Jancsót és Hernádit a Halászbástyán halálos golyó érheti {Isten hátrafelé megy). S a Lánchíd — egy abszurd és őrült szeéna erejéig a Szabadság-szobor „szeme" és „szempontja" vagy a Hősök tere — mind látványbeli, mind dramatutgiai megfontolásból az újabb poétikai fordulatot jelző művek városképéből sem hiányozhat {Nekem lámpást adott kezembe az Úr, Pesten; Anyád! A szúnyogok; Utolsó vacsora az Arab szürkénél). Alig Szabó és Jancsó egyre inkább jelképes jelentéssel ruházza fel a város jellegzetes tájait és tárgyait, addig a hetvenesnyolcvanas évek szociografikus irányzatai, a Budapesti Iskola dokumentum-játékfilmjei, illetve a hagyományosan realista hangvételűjátékfilmek visszatérnek a stilizálatlan mindennapi helyszínekte, s történeteiket a városi élet kötetei között fogalmazzák meg. Bacsó Péter szatíráitól kezdve Mészáros Márta „lírai munkásrealizmusán" keresztül Erdőss Pál szociografikus játékfilmjeiig a hetvenes-nyolcvanas években fontos szerephez jut a lakótelepi vagy külvárosi környezet aprólékos ábrázolása. Sőt, kifejezetten „lakás-filmek" is készülnek — például Oláh Gábor: Fogjuk meg és vigyétek!, Kézdi-Kovács Zsolt: // kedves szomszéd, Gothát Pétét: Ajándék ez a nap, Tarr Béla: Őszi almanach —, amelyek egy sajátos társadalmi réteg életmódban és környezetben megragadható sorsát ábrázolják. A nyolcvanas évektől ismét megfigyelhető egyfajta stilizációs törekvés, elsősorban Gothár Péter munkáiban. Gothár a Megáll'az idő-vc\ tulajdonképpen a hatvanas