A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

FAZEKAS ESZTER „Ez egy huzatos és kalandos hely"

válaszutat, amellett, hogy nemcsak folytat­ta, hanem meg is haladta a hatvanas évek­től örökölt társadalmi tematikát. „A politi­kai üldöztetést szenvedők sorsáról beszélt, ráadásul látszólag úgy, hogy rést hagyott egy olyan tabusértő, sorok közti értelme­zésnek, miszerint a tötténet nem a már las­san kibeszélhető ötvenes években, hanem 56 után, a Kádár-rezsimben játszódik... mástészt eleget tett az analizáló paraboli­kus forma válságából fakadó elvárásnak, az emberi természetről emelt örökérvényű történetet a megidézett történelmi kor­szak talapzatáta." 12 Hogyan hitelesíti mindezt a film város­képe? A város nem mint természetes élet­tér vagy mint atmoszfétikus háttér jelenik meg, hanem mint a tudattalan, a szorongá­sok, az árnyékszemélyiség tükre. Az embe­rek, a villamosról lelógó tömeg ellenéte üres a város, a hiány tere. A jogtalanul bör­tönbe vetett János (Darvas Iván) szabadu­lásakor az eső kopog a szürke utcaköveken. Szaggatott, rövid közelikben látjuk. Föl­száll a villamosra. Nem lát ki az ablakon. Teljes csend veszi körül, a nyikorgó, sípoló zajok felerősödnek. Ül a padon a néma em­berek közt egyedül, kifejezéstelen arccal. (Néhány vágóképen a letartóztatása eleve­nedik föl: a fekete autó, a rabruha, s ő ott áll, amint leadja mindenét, majd a váratlan szabadulás képe — a szembe világító lám­pa, az elbocsátó tiszt, a rácsok). Az út ilyen némán folytatódik a taxissal, aki mintha kérdezés nélkül is tudná, kit visz. Bevillan néhány hirdetőoszlop, a Népszabadság, má­jus 6., Világ proletárjai, egyesüljetek! fej­léccel, az új Árpád-híd íve, s az esőben, a 12 Gelencsér Gábor: Miért szép? A Szerelem és o hetvenes évek magyar filmművészete. Metropolis, 1999.3. sz., ősz. 98-107. old villamosról lógó emberek. Egy-egy felrém­lő tárgy, tanácstalan arc, utcatöredékek — ezek jelenítik meg a várost. A fakó, ellen­fényben felvett képeken a hiány korhű, mégis időtlen dokumentativitása hagyott nyomot. Az látja így, akitől elvették az időt és a tetet. S ugyanezzel a csupasz, Pilinsz­ky-lírára emlékeztető filmgrammatikával képes Makk és Tóth János operatőr az el­lentételezésié. A férfi a Herman Ottó úton megy végig, az otthonnal szemben lévő üres telken ledől, szinte beleszédül a fűbe, rázuhan a virágzó fák, az ég láttán a ter­mészet eufóriája. A megszabadult szemé­lyiség a vátostól perli vissza az időt, s ezt az időt a már nyugtató csönd, a természet örök ideje tölti meg az asszony megérkezé­séig. Kopogóan szikár dokumentativitás — ez adja a börtöncella, a társbérlet s a vil­lamoskocsi, de a fűszálak időtlen, jelképes líráját is. A Szerelem és a Szmdbád a személyiség belső útjának filmje. Az asszociatív montá­zsokkal feltémlő régi tárgyak mindkét film­ben a múltat avatják jelenné. A Szere­lem-ho,x\ az ütés, időtlen térrel szembe állítva él az emlékek, a szeretet jelene, a Szindbád viszont teljesen elkerüli a jelent. I luszárik Zoltán az üres frázisok, a társadal­mi és közösségi illúzióvesztés korából visszanézve a „zenei ritmusfrekvenciákból, képi fogalomjegyekből", régi templomtor­nyokból és fonnyadt sziromlevelekből te­remtett személyes teljességet (teret és időt), amelyet a szecessziótól, a szabadság, az érzelmek, a melegség utolsó, de már haldokló korszakától kölcsönzött. A hatva­nas évek uniformizálódó világában esztéti-

Next

/
Oldalképek
Tartalom