A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

FAZEKAS ESZTER „Ez egy huzatos és kalandos hely"

kai döntés volt az is, hogy a filmnek már az idézett korban sincs Budapestje, azaz Pestje és Budája — miért is lenne, hiszen már Krúdy idejében elsöpörte a „modernizáció", legfeljebb díszletszinten van meg az óbudai kisvendéglő, ahol Fannynak vall örök szerelmet Szindbád —, mégis folyton étre emlékeznek. (Szindbád Majmunkával a vízivárosi lányokról beszél, s hogy a pesti cirkusz helyett inkább a budai lóvasútra vinné). Sándor Pál az ellenkező utat járja. Régi idők focija című rettofilmjében (1973) Mándy Iván írásai nyomán egy ágrólszakadt mosodás mitikus-edző figurájában megfogalmazta az illuzórikus programot: „kell egy csapat". A húszas évek mozi-focivilágát álmodta a vászonra, s groteszk nosztalgiával teremtette újra az elveszett közösséget. Hősei kisemberek, helyszínei a „grund", a padok, a külvárosi bérházak, a mozik és a mosoda. Minarik Ede (Garas Dezső), akinek „zsebe üres, de szíve tele" emberi kapcsolatokra vágyik, boldogságot keres ezeken a helyszíneken. Sándor Pál a némafilmek keserédes-naiv burleszk stílusában szépíti meg a helyszíneket, a közös győzelem, a művészet és az összetartás fellegvárait a pénz világával szemben. A közösségi illúziók elvesztésének konkrét múltfeltáró embermeséi után városfilmjeiben Szabó István az álmok, a képzelet szürrealisztikus, mégis dokumentarista hűségű nyelvén teremti újra a közösség eszméjét. A Helyszínek vasárnap, a Leány portré, az Alom a házról és a Várostérkép, Budapest című filmjeiben a város már nem pusztán az emlékezés helyszíne, hanem kollektív személyiség, személyes múlttal. S ebben a zenei szerkesztettségű vallomás-sorozatban jelképpé válnak nemcsak az utcák, házak, hanem különösen a villamos és a tárgyak: a régi bútorok, a régi falióra, a szemüveg, a telefonfülkék, a karácsonyfák. A mívesen megcsinált tárgyak a múlt esszenciáját sűrítik magukba. Az emberek életét, kapcsolataik világát hangulatilag is felidézik, a jelen részévé teszik. A golyóverte gangos bérház, málló vaskorlátjaival, vagy az öteg órák, tükrök, kabátok és étkészletek megőrzik a történelmi tapasztalatot. Az Alom a házról, a Leányportré, vagy a Várostérkép szürreális álomvilágában a tátgyak önálló életre kelnek. Az öreg falióra és az Apa jellegzetes kerek szemüvege autón járja be a ferencvárosi utcákat, az újpesti lakótelep tövében súgva-búgva veszekednek az öreg telefonfülkék, sóhajtoznak a máicsupasz, kidobott katácsonyfák. Bach, Vivaldi zenéje, a végtelen hosszú kocsizások fokozzák a kapcsolat expresszivitását. A helyszínek, a tátgyak közti megszemélyesített, játékos kapcsolatteremtés szinesztétikus módon teszi érzékelhetővé és történetiségében is megjeleníti Budapestet, a folyton alakuló várost. Az ódon bérházak, az öreg gangok és az új panelek, a budai villanegyed és a Tűzoltó utca ilyen megelevenítése bensőséges iróniával árulkodik a legalapvetőbb történésekről; ifjúságról, szerelemről, halálról, veszekedésekről, harcokról és barátságokról. A Budapesti mesék (1976) villamosa és a Tűzoltó utca 25. (1973) lebontásra ítélt háza mára nemzet történelmi emlékezetének, a szembenézésnek, a nemzedéki tapasztalatok átadásának metaforája lesz. Ez utóbbi film szürreális álomvilága adja meg a megfelelő közeget ahhoz, hogy Szabó a történelem kísértetiesen ismétlődő, generációkon