A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

DÉRY TIBOR Vidám temetés (részlet)

Vidám temetés (részlet) DÉRY TIBOR M

inthogy a szobrász már elvégezte dolgát, az előszobában várakozó fényképész, aki ugyancsak az özvegy kívánságára egy utolsó emléket volt hivatva készíteni V.-ről, végre munkához látott. De alighogy a magnézium első füstfelhője eloszlott a levegőben, az asszonyt máris kihívták a halottas szobából. A Hazafias Népfront elnöki hivatalának egyik tisztviselője, egy hajlott hátú, fáradt tekintetű, idős ember a temetés ügyében kívánt az özveggyel beszélni. — Szabadság, elvtárs — mondta az asszony. — Nagyon köszönöm, hogy személyesen fáradt, hisz olyan sok a megbeszélnivalónk. Foglaljon helyet! Megvan? — Micsoda, elvtársnő? — kérdezte a tisztviselő — A Kerepesi? — Arra szeretném az elvtársnőt rábeszélni — felelte a tisztviselő kisvártatva, szemlátomást elfogódottan —, arra szeretném rábeszélni, hogy... Az özvegy felállt. — Mire? — ---hogy mondjon le a Kerepesi... V.-nének elváltozott a színe. Szeme kitágult. Szeme fehérje előrefordult, orrcimpái elzöldültek. Mint egy cölöp, melyet kiástak egyensúlyi helyzetéből, egyszerre megingott, majd mereven elvágódott. Szerencsére háta mögött a piros pamlag szívélyesen felfogta, a támla is kitért özvegyi feje elől. A három gyászba öltözött öregasszony néhány perc alatt felmosta, felültette, lecsitította eszeveszett kiáltozását, mely még az üvegverandára is kihallatszott, s visszahívta a pamlaghoz a szemérmesen elfordult, nyugtalanul fészkelődő tisztviselőt, ki újpesti bútorasztalos múltjában kevés gyakorlatot szerzett özvegyi bánatok csillapításában.