A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

A Kerepesi úti temető másfél évszázada

zások megszüntetéséhez (ez 1926-ra fejeződött be). A temetkezési vállalatok ingatlanjai és felszerelései is községi kezelésbe kerültek, a budapesti temetők gondozója és tulajdonosa ezután a főváros lett. 1924-től a kötelező halottasházi ravatalozást ténylegesen kiterjesztették Budapest egész területérc. 1918-ra, a háborús halottak nagy száma miatt, már minden fővárosi temető helyhiánnyal küzdött. Az első világháború utáni közhangulat kevésbé engedte az akkori nagyobb szabású temetéseket reflektorfénybe kerülni, és ezek, főként a gazdasági nehézségek miatt, már nem is voltak olyan monumentálisak, nem mozgattak meg akkora tömegeket, mint a dualista kor gyászszertartásai. A letűnt időkből „itt ragadt" — általában háttérbe szorult — egykori nagy politikusok ritkán temetkeztek a fővárosban, és ha mégis, mint például Wekerle Sándor vagy Justh Gyula, ezek a komor temetések meg sem közelítették a millenniumi idők szertartásainak pompás külsőségeit. Az új síremlékeken megjelentek a tragikus vagy vádaskodó, Magyarország sorsát a létező Iegrosszabbként aposztrofáló, az egykori nemzetiségekkel és az újonnan alakult szomszédos államokkal szemben rendkívül agresszív feliratok. A militarizmus szélsőséges, más körülmények közt groteszknek tűnő formái is létjogosultságot nyertek: így kerülhetett fel például egy három évesen meghalt gyermek sírkövére „A vitézi cím várományosa" felirat (Bencze Gyula sírja az 54/1. számú parcellában). Az első világháború és Trianon után, az átalakuló retorika mellett, egy gyökeresen új jelképrendszer terjedt el a temetőkben is, új síremlék-típusok és új ábrázolások jelentek meg. A világháború előtti legnépszerűbb sírkő-anyagok visszaszorultak: a fekete svéd gránit és a fehér carrarai márvány megdrágult, a fehér és a rózsaszín ruskicai márvány pedig Erdély elcsatolása miatt beszerezhetetlenné vált. Az óriási áremelkedést követően a kevésbé reprezentatív, de olcsóbb budakalászi, a süttői és a piszkei mészkő vált a sírkövekhez leggyakrabban használt anyaggá. Folyamatosan csökkenni kezdett a művészi értékű kőszobrok száma, és helyettük rohamosan terjedtek a sorozatban gyártott faragványok. Megkezdődött a hazai funerális művészet általános hanyatlása. A háború megrázkódtatásai és addig ismeretlen mértékű pusztítása nyomán a fővárosi sírkertekben is katonai és hősi emlékművek kaptak helyet. A Kerepesi úti temetőben 1918-ban állították fel a hatalmas „Elesettek gúláját", amely, a Rákoskeresztúri temető hősi emlékműve mellett, a háborús halottak legjelentősebb temetőben elhelyezett fővárosi monumentuma lett (azóta megsemmisült). A temető főkapuja előtti út neve Köztemető út helyett — ahogyan a múlt század utolsó évtizedei óta nevezték — 1923-ban Fiumei út lett, a temető hivatalos megnevezése pedig Fiumei úti temető (1990 után ugyanezt a nevet kapta vissza, de az sem a két világháború között, sem ma nem vált általánosan használt elnevezéssé). Számos olyan emigráns — főként erdélyi — személyiség temetkezett a Kerepesi úti temetőbe, akik, sok minden más mellett, előre felállított sírjukat is szűkebb hazájukban hagyták. (A Házsongárdi temetőben ma is áll még például az 1920-ban elhunyt Fabinyi Rudolf