A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)
A Kerepesi úti temető másfél évszázada
kémikus vagy az 1935-ben meghalt Szádeczky-Kardoss Lajos történész síremléke, a Lutheránus sírkertben, illetve az I.c parcellában, miközben előbbi a Kerepesi úti temető 39. számú parcellájában, utóbbi pedig a 48/3. számúban nyugszik.) 1919-től az 1920-as évek végéig megszaporodtak a Kerepesi úti temetőről szóló cikkek és tájékoztató írások, 1927-ben pedig megjelent egy rendszerező igényű, a temetőt teljes keresztmetszetében bemutatni kívánó kiadvány is. 4 Ezek jelentősége azonban elhalványul Károsy Pál munkássága és az 1930-as években megjelent könyvei mellett, amelyek értékét ma — páratlan adatgazdagságuk mellett — az adja, hogy a Kerepesi úti temetőt „fénykorában" mutatják be (abban az értelenmen, hogy a temető ekkor mutatta a legrendezettebb képet, és területén még megtalálható volt szinte valamennyi, azóta felszámolt nevezetes sír). 41 A két világháború közti évtizedek nem sokban növelték a temető értékes síremlékeinek számát (bár rengeteg neves személyiség temetkezett ide), de a már meglévőket példaszerűen gondozták és megőrizték. Károsy interpretációjában a Kerepesi úti temető a főváros egyik legfontosabb látványosságaként jelenik meg, pompája és gazdagsága a világvárosi temetőket idézi, egyszerre gyönyörű park és jelentős zarándokhely. A két világháború között tehát feltétlenül megnövekedett az igény a Kerepesi úti temető bemutatására, összefüggésben azzal, hogy — általánosan is — az eddigiekw Makoldy Sándor: Magyar Panteon. Nemzetünk nagyjainak és kiválóságainak a Kerepesi-temetőben lévő sírjai és síriratai, Bp.: Szerzői kiadás, 1927. -rí Károsy: i. m., 1934.; Károsy Pál: A Kerepesi-úti temető nagy halottai, Bp.: Székely, 1938. Vö. még Károsy Pál: Kilencven éves nél még jóval intenzívebbé vált a nemzeti múlt vizsgálata, a tradíciók kérdése, és az egész ország számára fontos lett az emlékek megjelölése, megőrzése, rendszerezése, valamint a hagyományok, az egykori nagyság hangsúlyozása. Részben ehhez a folyamathoz köthető az új díszparcellák fokozott gonddal való kialakítása az 1920-as évek végén. (Ezúttal is megvolt persze a szisztematikus temetőgazdálkodás miatti szükségszerűség: a temető újabb régi parcelláit kellett legalább részben kiüríteni.) Mint már említettük, ez tette véglegesen a temető legfontosabb útvonalává, szimbolikus gerincévé a főkaputól induló utat. A mai 34/1. számú, úgynevezett művészparcellát, valamint a 34/2. számú díszparcella síremlék-együttesének egy részét 1928-ban alakították ki, szinte kizárólag a 19. században elhunyt neves személyiségek — a felszámolt parcellákból való — áttemetésével, és a legtöbb esetben a régi síremlék áttelepítésével. Az áthelyezendő sírokat a főváros jelölte ki, és gondoskodott az exhumálások felügyeletéről, valamint az áthelyezett sírok renoválásáról és fenntartásáról. A kialakított díszparcella ma is a temető egyik legrangosabb és legattraktívabb része, ezért is fontos felsorolni néhány nevet az ide áttemetettek közül. Az egykori 4/a (vagy A/4) jelű parcellából került ide Szigligeti Ede és Vahot Imre sírja, az 5/a (vagy A/5) jelűből Csepreghy Ferencé, Székács Józsefé, Tóth Edéé, Vas Gerebené, Izsó Miklósé, Egressy Bénié, a két Lendvay Mártoné, Mátray Gáboré és a kerepesiúti temető, in: Magyor Nemzet, 1939. április 26.; Károsy Pál: Sírversek Nagy-Budapest temetőiből. Kézirat. (A köteteket az OSzK, a FSzEK és a Budapesti Történeti Múzeum őrzi.); Ruffy Péter: A halottak élén, in: Magyar Nemzet, 1 974. november 1.
