A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

KARINTHY FRIGYES Gondolatok a Kerespesi temetőben

Gondolatok a Kerepesi temetőben KARINTHY FRIGYES gazán nem kell elszontyolodni a vidám olvasónak, fejét csóválva hogy aszongya, ez a káef, ez a káef már megint fdozofál (ahelyett, hogy humoreszket írna nekem), — még hozzá a halálról, mint látom, köszönöm szépen. Először is nem azt mondtam, halál, csak azt, hogy temető. Másodszor — menjen ki az olvasó egy szép, júniusi délelőtt a mi szép, tiszta, virágos és világos kerepesi temetőnkbe sétálni — majd meglátja, nemcsak el nem szomorodik, de felfrissülve és felüdülve tér vissza abba a kriptába, amit nagyvárosnak nevezünk, s ahol (hogy megnyugtassam a romantikus kedélyt, ki ha a temető szót hallja, rögtön kukacokra és nyüvekre gondol) sokkal több kukac és nyű nyüvi halhatatlan, tehát testnél értékesebb lelkedet, mint amennyi szegény testednek kellemetlenkedik majd, annak idején, ha rá kerül a sor. Engem legalább nagyon megnyugtatott a séta. Pedig a romantikus lélek számára eléggé hajmeresztő aktussal kapcsolatban kerültem ki — koporsót kellett exhumáltatni, véletlenül eltolódott legkedvesebb halottam fejfája és csak így lehetett a pontos helyet megállapítani. 0 igen, a könny, a könny felbuggyant. Valóban, megpillantva a hálistennek, tisztán és érintetlenül maradt nevet aranybetűkkel, a tölgyfadereka oldalán — de milyen édesen és zsongítón szakadt ki, legdrágább nedve, legtisztább orvossága a megkínzott léleknek, amit e tisztátalan test talált fel (tökéletes találmány!), szűrt és párolt ki magából, minden kloroformnál és novokainnál és morfiumnál hasznosabb, egészségesebb, zsongítóbb, üdítőbb, boldogítóbb eszencia! Ki volt az a botor, aki a könnyet bánat