Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Azóta eltelt néhány esztendő, mely alatt a japán-kínai háborún kívül csak az történt, hogy a gabona-krachok mind sűrűbben ütöttek be a Braun és Sasvári cég spekulációiba. Bizony, nem tréfadolog az, Barna uramnak nem is volt kedve többé tréfálni, sőt, nagyon is borús homlokkal ült a kávéházban, mire pedig a japánok békét kötöttek Kínával, Barna úr leszokott a dohányzásról és lemondott az ebéd utáni feketekávéról. így aztán nagyon meg volt lépetve, mikor egy szép napon a gabonacsarnok előtt beleütközött egy elegáns, szőke úrba, aki szívesen köszöntötte: — Jó napot, Barna úr! — Maga az, Guszti? Hogy van? Mi újság? — Semmi különös — felel Guszti. — Barna úr most nem jár a Pálma kávéházba? — Nem én, Guszti, hát maga azt nem tudja? — Már nem vagyok ott — felel Guszti boldog mosollyal, melyet hiába iparkodik közömbösséggel elnyomni —, magam nyitok kávéházat, a jövő héten már meg is nyílik. — Úgy? Gratulálok, gratulálok. Nagy kávéház? — Nem lesz párja Budapesten, harmincezer forintba kerül csak a berendezése. — Ne mondja, és jó helyen van? — Meghiszem azt. Ha esetleg szerencséltetne... — Hogyne, hogyne... izé, de nem is tudom még a nevét. — Szegedi, Barna úr. — Szegedi? Szép név, igazán örülök, Szegedi úr, nagyon örülök és sok szerencsét kívánok. És most kezet is nyújt Szegedi úrnak, amit az egészen természetesnek talál. De Szegcdi úrnak még más mondanivalója is van. — Ha rossz néven nem veszi, Barna úr, egy kérdésem is volna, vagy jobban mondva egy kérésem. — Tessék, tessék. — Most, hogy már a magam ura vagyok, s elég szép kilátásaim vannak a sikerre, visszatérnék arra, amit egyszer a kedves leányára vonatkozólag mondtam. — Igazán? Nem tréfál? — Mindig szerettem Emma kisasszonyt, s csak azért siettem az üzletem berendezésével, hogy valamiképpen le ne késsem.