Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

nak a virágos kalapok körül, s ruhájukra, lelkületükre is rátapad ez a szag, hogy eltompul iránta az érzékük is. Az amúgy is veszendőbe menő női tiszteletet maguk a nők is segítik kiölni a férfiakból. Bevegyülve az ő társaságukba, anélkül, hogy a más helyen érvényben levő tekintetek megvédenék őket, hozzászoktatják a férfiakat, hogy e tekintetet akkor is mellőzzék, amikor különben érvényesülnének. Az otthon pusztulása elveszi a férfiaknak amúgy is lanyha kedvét az otthon alapításától, mert a legdurvább és legcinikusabb férfi is moralista, aki a nők hibáival szemben kérlelhetetlen. Ebben a jelenségben is, mint a többiben, tapasztalom a családi érzés pusztulást. Az emberek kifelé élnek, minden kedvességüket, szeretreméltóságukat és tehetségüket a társaság számára tartogatják. A társaság kívánalmai szerint rendezkednek be, öltözködnek, költekeznek, a maguk benső életében iparkodnak pótolni a deficitet pénz és szeretetreméltóság tekintetében egyaránt. A férj csak a kávéházban nevezi angyalomnak a feleségét, a leány csak akkor csókolja meg édesanyja kezét, ha idegenek vannak jelen. A kávéházi barátságos, harmonikus együttlétre otthon családi szcéna szokott következni, és az uzsonna költségeit a férj a konyhapénzből vonja le. A látszat, az előkelőség kedvéért minden áldozatot [megjhoznak, s nem is sejtik, hogy kávéházban ülni voltaképpen nem is elegáns. De voltaképpen hálátlan és igazságtalan vagyok, midőn elítélem a hölgyeket, amiért kávéházba járnak és tehetségükön túl költenek a toalettjeikre. Nagyon sajnálnám, ha nem öltözködnének szépen, és szeles, barátságtalan délutánokon sajnálkozva nélkülözöm a Rcitter kávéház teraszán a tarka csoportokat. De ez csak arra vall, hogy együtt romlottam velük. Megszoktam én is a zsúros szalont, a füstös levegőt; azok a kedves uzsonnák a megboldogult nagymama muskátlis szobájában talán már nem is volnának kedvesek. Talán nyűgösen érezném a szivartilalmat, elrontaná a kedvemet, hogy azt a muskátliszagú levegőt nem inficiálhatom. Talán el sem látogatnék hozzájuk, hiszen manapság az ember nem ér rá, és nincs is kedve hozzá, hogy látogatóba menjen. Mintha kitűnő berendezés volna az, hogy minden ember, férfi, asszony, leány egyaránt kávéházba jár, ahol találkozhatnak, amikor nekik tetszik, s otthon az ember a meglepetés veszélye nélkül vetheti le mutatós toalettjét, és lehet az, ami — a gondokkal küzdő, garasokkal számoló, előkelő szegény ember. (A Hét, 1892. december 25. és 1893. május 7. között)