Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)
SÁNTA GÁBOR „A kiábrándult urbanitás poétája"
azt jelenti, hogy az átalakulás ,,a regényt a külső történetmondásból a belső világtörténetté alakítása felé irányítja. Pontosabban a »lélektani regény « felé". 50 S ehhez az új irányzathoz, illetve a lassan megváltozó olvasói igényekhez Kóbor Tamás már nem tudott tiszta szívvel alkalmazkodni. Ezért íróként inkább fokozatosan elhallgatott. Elnémulását azonban hiba lenne a tehetség hiányával magyarázni; a Pók Ádám hetvenhét élete szemléletesen bizonyítja ennek ellenkezőjét. A húszas évektől kezdve az idősödő író egyre kevésbé látta értelmét annak, hogy a számára mind követhetetlenebbül változó világot regényben ábrázolja. Hiszen annak idején éppen azért vállalkozott még a ciklusra is, mert úgy érezte, látja, érti a körülötte zajló életet, és van mit mondania róla. Élete utolsó két évtizedében azonban nem akart önmaga paródiája lenni. E grandiózus kezdet után megtört irodalmi pályát látva emlegette írótársát Móricz Zsigmond „a nagyszerűen elvetélt és befulladt Kóbor Tamás"-ként. 5 ' Kortársai minden bizonnyal értették és tisztelték ezt a szépirodalomról lemondó gesztust; ők mindvégig a Budapest, a Ki a ghettóból és Az élet ára írójaként tekintettek rá, miként csodálói a visszavonuló tekintélyes politikusban is haláláig az egykori minisztert látják. Jubileumai ezért keltettek jelentős visszhangot, és ezért nevezi Krúdy még 1930-ban is „Budapest regényírójá"nak. so. Bányai János: A regényforma átalakításának nehézségei. In: Modernnek kell lenni mindenestül (?) kódolom. Átértelmezés. Jörténetiség. Szeged, 1996.77-85. old. Szerk.: Szigeti Lajos Azonban hamar kiderült, hogy Kóbor Tamás megbecsülése koránt sem tart mindörökké, mint ezt tisztelői gondolták. Életműve utóéletére sem az idő, sem pedig a rövidesen bekövetkező politikai és társadalmi változások nem voltak jótékony hatással. Lövik Károly előtt már 1910-ben felsejlett Kóbor Tamás életművének sajátos sorsa, amikor azt írta róla, hogy „nem hisz a büntetésben, és nem hisz a javulásban; művei így sohase lesznek sem retrospektívek, sem a jövőbe látók; a jelennek ír, a jelent elemzi, abban látja a gondolkodás alfáját és ómegáját. (...) Ahol álarcokat lát, azokat letépi; ahol az élet a maga ridegségével, kicsiségével, nyomorúságával ránéz, ott megáll, majd gyors lendülettel a megértés legmagasabb szférájába emelkedik. Botlásokat, tévedéseket, rejtett tragikumokat ma senki úgy megmagyarázni, elemezni, rafinálni nem tud, mint ő. (...) Mert ő is azok közé fog tartozni, akiknek alakját a gyűlölet, az irigység torzító tükrében fogjuk legtisztábban látni, akiknek nagyságát és erejét az ellenfelei dühén, tehetetlen tombolásán mérhetjük meg legpontosab52 ban, akár az espadáét a bika tajtékján". Lövik Károly kiváló jósnak bizonyult. Miként Schöpflin Aladár is a lényegre tapintott keserű kifakadásában, miszerint „a mi közönségünk rettenetes hamar felejt, az elhalt író tökéletesebben hal meg, mint 53 bárhol másutt". Sándor. sí. Móricz Zsigmond: Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője. Nyugot, 1923. június 16.721-725. old.
