Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

SÁNTA GÁBOR „A kiábrándult urbanitás poétája"

sadalmát ismerők bárhol beléjük ütközhettek. Kóbor Tamás hamar, már írói pályája legelején felfedezi a főváros gócpontjait. Az utcát, a szeméttelepet, a kávéházat vagy éppen a parlamentet megannyi mikrokörnyezetnek tekinti, amelyeket külön-külön vizsgálva, a kutató előtt világossá válhatnak a Budapest egészét éltető rejtett összefüggések. A társadalmi problémák iránt érdeklődő szépírót a tudományos kutatómunka varázsa kísérti meg. Róla éppúgy elmondható, mint Zoláról, hogy „az elbeszélő költő régi tisztjét a szociológus munkájával cserélte fel", és hogy „a regényíró munkáját a társadalmi tudományok részének" tekintette.

36 Bori Imre hívja fel a figyelmet arra, hogy „Kóbor Tamás korai írásaiban a naturalizmus szociográfiai, leíró (és kevésbé az elbeszélő) indítékai a szembetű nőek. A tárca műfaj felől ehhez az előadásmódhoz és szemléleti módszerhez ér el legkönnyebben az író, és Kóbor írásai is valójában tárcák, amelyekben nem a »könnyed« naturalizmus köti le a figyelmet, nem az, ami csevegés, hanem, amit ez a modor körülfog — a szociografikus írói nyereséget".

37 Nyilván effélére gondolhatott Kárpáti Aurél is, amikor idézett bírálatában Kóbor Tamás művei kapcsán „stendhali tárgyilagosságról és szárazságról" beszélt. Korai írásaiban Kóbor jelképpé emeli Budapest lüktető életének legfontosabb színtereit. Tudósításainak témái (prostitúció, egészségügy, nyomor, kávéház, kor36. Jászi Oszkár: Zola mint szociológus. Huszadik Század, 1902. 12. sz. 474-482. old. rupció stb.) a későbbiekben sorra felbukkannak szépirodalmi műveiben. Egy fényképész szemével járja Budapest utcáit. Tárcáiban mindent rögzít, amit csak lát és tapasztal, hogy aztán ezekről a felvillanó fotográfiákról mintázza regényei valósághű díszleteit. Kóbor Tamást már a kilencvenes évek legelejétől élénken foglalkoztatják a társadalmi különbözőségek. Huszonhárom évesen közleményt jelentet meg /1 Hét-ben a fővárosi szeméttelepek nyomorultjairól. „A mi fényes Budapestünknek is megvan a maga sötét világrésze — hangsúlyozza nyomatékkal. — Az irgalmas nap ugyan arra is hinti sugarait, de a derű, melyet e sugarak mindenütt árasztanak, ottan belevész a sivatagba. (...) A magasból tekintve fekete pont az elegáns úr és a szurtos rongyszedő. De a közelből mintha mindegyik más-más csillag lakója volna." Az ifjú megfigyelő döbbenten tapasztalja, hogy a civilizált élet e förtelmes perifériáján az Idő is gyorsabban múlik, és hamar ráncosra karistolja a szeméttelepek páriáit. A tényközlő leírást szemléletes költői képpel teszi érzékletessé: „Mily idős az asszony, milyen a férfi? Arcuk vagy nyolcvan éves nélkülözésről beszél, de hát a hajuk fekete és gyermekük alig négy éves. Talán az ifjúság teljes virágában most élvezik a szerelem első éveit... A szemétdombokon elfajul az élet és buján tenyész a halálvirág. Akiket megcsap e virág illata, azok arcáról lehámlik az ifjúság üdesége és megszűnik minden korkülönbség; s arra a gyermekre, aki 3/. Bori Imre: A magyar irodalom modern irányai. II. Újvidék, 1989. 225. old.