Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

— Itt a dolgozószoba — szól közbe az elvtársnő, s már húzogatja az íróasztalom fiókjait. — Ámbár— mondja beavatottan rámtekintve—, itt úgysem hagyott semmit. — A pénzem — mondom — például itt van ebben a fiókban. A hölgy csodálkozva nevet. — No, nézze, még maga mutatja! Fura ember. Megolvassa és feljegyzi magának, mennyi van. — És ez? — Ez százfiókos szekrény — mondom. — Szép darab, legalább százötven éves. Nyitom az oldalajtaját, leeresztem az írópultos födelet. Elébe tárult minden fiók. — Patronok! — kiáltja rémült izgalommal, s benyúl az egyik fiókba. — Szivarszipkák — mondom csöndesen. — Szivarszipkák, csakugyan — motyogja megszégyenülten. S húzogatja az összes fiókokat, és nem talált semmit. — Itt nincs — fordul a festő az elvtársnő felé —, most hol kutassunk? — A könyvek között. A kályhalyukakban. A fürdőkád mögött. Ravaszok ezek a burzsujok. Azt csak nem hiszi el ennek az embernek, hogy egyetlen ékszerdarabja sem volna! Ugye, ezt nem lehet elhinni? — Nem is állítottam — mondom én. — Akkor mondja meg, hol van! — Kutasson. Maguk olyan ügyesek, hogy okvetlenül ráakadnak. — Jól van — szól baljóslatúan a nő —, de nem fogja megköszönni. Mi ráérünk, mert sokan vagyunk, és egyikük sem szabadulhat. Nekiestek a könyvtárnak és kihajítottak mindent. De meggyőződés nélkül, s belefáradva a gondolatba is, hogy mindezt a sok vacakot turkálják. — Azt hiszem — mondja végül az elvtársnő —, felkészült. De majd olyankor csapunk rá, mikor legkevésbé várja. — Gondolja? — mondom fölkerekedő daccal. — Jöhetnek bármikor, mindig föl leszek készülve. — Mert nincs, ugye? — iparkodik segíteni a festő. — Mert oda nem nyúlhatnak. — Ugyan, ugyan! Hogy történt, nem tudom. De amolyan mulatós hangulat fogott el. Félig dac, félig gúny. Valamit a fejükhöz vágni, megszégyeníteni, éreztetni velük, hogy én vagyok felül. — Hát idenézzenek! Ugye, itt kutattak már?