Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

A szívem kalapál és szorulni kezdett. Meg akartam állítani a szavamat, de nem bírtam. Mintha valaki más tette volna, szerettem volna a száját befogni, de nem hallgatott rám. Hencegett! — Hát idenézzenek! Kihúzom a külső fiókot és benyúlok a résbe. — Itt van. Megtalálták volna ezt? Rácsaptak, mint a héják. Engem meg elöntött a düh és félrelöktem őket. — Maguk kutatók? S ezzel is becsapatták volna magukat? Hát, ha egy ilyen, titkos fiókról már tudnak, nem jut eszükbe, hogy több is lehet? Hogy mindenütt ilyenek vannak? Itt is van egy, és ha többet is találnak, arról már magam sem tudok. S föltártam a másodikat is. Mint a megvert kutyák, úgy néztek rám, és én diadalmas érzettel teltem meg. Mit bánom az ékszert! Ezeknek az embereknek a szemükbe vágni butaságukat és fölébük kerekedni burzsuj gőgömmcl — ez jólesik. így kell nekik. Szemem a fiatal vöröskatonáéval találkozott. Hidegen nézett rám, megmarkolta a szuronyt és elfordult. Kijózanodtam... A vörösőrnek igaza van. Árulást követtem el, gazdagítottam őket. S eldobáltam az ereklyét, édesanyám fülbevalóját — ezt a finom, cizellírozott, gyöngén kirakott ékszerremeket be fogják olvasztani —, egy művész munkáját gyilkoltam meg — gőgből, akaratom ellen —, hitvány, pipogya tempó, hogy imponáljak két senkinek, akinek a véleménye rólam mit is számít? — Nyugtát kérek — kiáltottam rájuk, most már meggyőződés nélkül folytatva a komédiát és kiélvén az erősebb helyzetét, mert éreztem, hogy már szeretnének itt sem lenni. — Adunk, lelkem — nevetett az elvtársnő, aki hamarabb szedte össze magát, s már halomba rakta maga elé az ékszereket. — írjon, elvtárs, én majd diktálok. S a festő elvtárs az asztalhoz ült és írt. Az asszony sorra tollba mondta az egyes darabokat. Az utolsó darab után a festő elvtárs a tollszárral megvakarta füle tövét. — Elvtársnő, azt hiszem, elvitelre nem kaptunk fölhatalmazást olyan esetben, ha önként bejelentik. — Én bizony elviszem, nem lehet tudni, megtaláljuk-e újból. — Az ön felelősségére? — Az én felelősségemre! — És nevetett. — Ugyan jól járnék, ha a burzsujok ismét hatalomhoz jutnának. Mit gondol, író elvtárs, rám ismerne akkor? Hogy megkönnyítsem a dolgot, írja föl magának: Léhner Jánosné. Ha ismét maguknak áll feljebb, hadd tudja.