Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)
,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"
sik meg tizenegy osztrák értékű koronát áldoz annak az ötletnek, hogy a hercegi korona tizenegy ágát ezzel megváltsa. Fotográfus jön és Ernő főpincért pozitúrába helyezi: így föst a császári vér mint fizetőpincér. — Tucatjával vannak pedig, akik a családfáját magyaráztatják maguknak — három krajcárért. És ezek az urak mind az urat látják benne és mind az űri mivoltában gázolnak. És pokoli kéjjel élvezik ki a helyzetet, hogy íme, most olyan valakihez ereszkedhetnek le, aki néhány év előtt még katonai brutalitást követhetett volna el rajtuk, s akit sok évvel azelőtt egy királyi vérből való herceg lovagoltatott a térdén. Milyen szép is az élet, mely ily örömökben részesíti őket. Mily gyönyörű a szociális igazságszolgáltatás, amit egyenlőségnek neveznek, hogy akárkinek megdögölhetik a kutyája, s akkor maga ugat este. Ha már nincs szabad és biztos út fölfelé, legalább szabad a pálya lefelé. S milyen gyönyörű találmány a demokrácia, mely, amíg a csizmája sarkával rugdossa az alulról fölkapaszkodókat, szeretettel és alázatossággal tárja ki karjait azoknak, akik hozzájuk lesüllyednek. Demokrata vonás ez, az első francia forradalom alatt kéjelegtek így a sansculotte-ok az arisztokrata hölgyek ruháinak a tépdesésében, ahogy most a szabad polgárok három krajcárjukat besugároztatják a kiszolgáló ember származásának az előkelőségével. Hiszen nincsen ebben semmi hiba. Az emberek olyanok, ahogy az Úristen teremtette őket. Csak esztétikailag fölötte bántó a látvány, amikor a demokrata holló lakmározik a paradicsommadár testéből, mivelhogy az is madár. És társadalmilag rikító látvány, hogy akik születésüknél fogva vitatják az egyenlőséget és háborút üzennek minden előítéletnek, amely őket kisebbíti, mennyire maguk is részesei ugyanannak az előítéletnek. Értem, hogy a fölszabadított néger száz év múlva sem veszi komolyan a fehérekkel való egyenlőségét, s szabad akaratból lapul meg, mikor törvény szerint magasra emelhetné tömpe orrát. Csakhogy a mi fehér társadalmunkban a volt rabszolga orra nem tömpe, és a ruhája után az ember elfelejti a rabszolga származását. Ez a világ a látszatok világa és vívmányai is látszatok. Bántó az ilyen megismerés, amilyent most a New York kávéházban tesz az ember, amikor a békésen pikolózó urak közé egy volt báró csöppen s a demokrata tej rögtön összefut az egyetlen csöpp arisztokrata savtól. S világosan látni a sokat vitatott tételt, hogy az arisztokrata sokkal emberibb, mint a demokrata. Tessék csak megfigyelni: Wallburg Ernő, noha a pincéri pokolba szállott, ott is úr maradt a bugrisok szemében. Hiábavaló a szegénysége, hiábavaló a polgári munkája: habe die Ehre, kaiserliche Hoheit! [Légy tisztelve Császári Fenség!] S Rigó Jancsi, aki cigány volt és