Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

És nemcsak nézi, hanem végig is simogatja. Giza feszeng a széken, kezd nyugtalankodni. Önkéntelenül az ajtó felé néz, hogy be van-e csukva. Pollermann úr fölfogja a tekintetét és kérdi: — Talán fél? — Ugyan mitől? — mondja Gizike, és most már csakugyan fél. — Igaza van — súgja most a fiatalember fölébe hajolva —, mitől is félne? Hiszen nincs ebben semmi rossz. — Miben? — Még, ha meg is ölelném egy kicsit, abban sem volna rossz — súgja és a derekára teszi a kezét. — Kérem, nem dolgoznánk tovább? — szólt Gizike szándékos nyersességgcl. A hangja csakugyan józanítólag hat, de csak egy pillanatra. — Ugyan, ne legyen olyan türelmetlen — szólt Pollermann úr —, hát nem cseveghetnénk egy kicsit együtt? Hiszen mi jó barátok is volnánk. Aztán tudja, egy fiatal leánynak egy kicsit kedvében is kellene járni a főnökének, nem bánná meg. Hisztérikusan nevetett, és hirtelen át akarta karolni. De Giza fölpattant, visszalökte, és tőle telhető nyugodtsággal szólt: — Pollermann úr, most már látom, hogy az irodai dolog nem olyan sürgős, egyéb dolgunk pedig nekünk itt nem lehet. Engedelmével, hazamegyek. — Hát menjen! — pattant föl haragosan Pollermann úr. — Ha olyan makrancos liba, akkor csak menjen. Nézze meg az ember! Pedig csak tudhatta, hogy nem a buta kopogása miatt fizettem magának tíz forinttal többet, mint Bellágh! III. A nyájas olvasó persze azt hiszi, hogy ez után a jelenet után a tisztességes leány már nem teszi a lábát a Pollermann éstsa irodájába. Dehogynem! Másnap reggel Giza kisasszony csakolyan pontosan a helyén van, és kissé halványan, kissé elszontyolodva várja a főnöke parancsait. Negyven forint sok pénz, és egy állást az ember nem hagy egykönnyen ott. Ellenkezőleg, aggódva és lelkében könyörögve várta a Pollermann úr kegyelmét, hogy ne mondjon neki föl, amiért bátorkodott neki ellenszegülni. Pollermann úr jött is, mérges, jelentős pillantást vetett rá. A leány halkan köszönti: — Jó reggelt, Pollermann úr!