Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

—Jó reggele! — felel ez nyersen. Megáll a leány fülkéje elött és körülnéz benne. — Mit csinál? — kérdi durván. — Várom a postát. — Vár, vár, mondja inkább, hogy lustálkodik! — De kérem ! — Szorgalmas leány mindig talál magának munkát, ha akar. De, persze, jobb szeret a tükörbe nézni. Nem parancsol inkább tükröt az írógép helyébe? így még sohasem beszéltek vele. A sírás a torkába reked, de csak tűri és hallgat. Most már így megy ez egész nap. Semmi dolgát sem találják rendben. A leveleit mindennemű csinált kifogások mellett visszalökik neki, hogy írja le újra. Giza most soh'se nevet, ellenben otthon sokat sír. Az édesanyja meg, akit a szegénység nagyon nyom, csak bátorítja és a maga módja szerint vigasztalja: Hiszen lehetne azért valamivel kedvesebb a főnöke iránt, más lányok is hízelegnek a főnöküknek, azért nem kell mindjárt rossznak lenni. Giza e biztatásokra szeretne kifutni a világból, és olyan halálosan fáradtnak érzi magát. De csak elmegy az irodába, tűr, szenved és dolgozik. Gázolnak az önérzetében, világosan látja, hogy el akarják üldözni, de csak nem hat rá semmi, nem vesz észre semmit — a kényes, büszke leány, aki a bál királynője volt, ott, a tisztességes munka nyomorúsága között nyomorultabb a kutyánál, mert az is odábbáll, ha túlságosan verik. De hát a kutyának nincs becsülete. (Pesti Hírlap, 1899. szeptember 22. 1-3. old.)