Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

tarn, hogy éhes vagyok, kenyeret akarok. Mikor pedig kérdezték, hogy van az édesanyám, minden megindulás nélkül feleltem, hogy rosszul van, s ha kellően nem gondozzák, meg fog halni. így hallottam az egyleti orvostól, s hallottam az apám vad káromkodását is, aki rablónak mondta az egyletet, mivelhogy akármilyen beteg is valaki, harminc krajcáros medicinánál drágábbat az orvosnak nem szabad rendelnie. Bizony az ilyen lelki durvaság vele jár azzal az élettel, amelyben a gyermek elsősorban nyűg, másodsorban szolga. Ha kevesebben volnánk, több jutna egyre. Ha nagyobbak vagyunk, a família ránknehezedik soha le nem róható sarcnak. Azt az érzést nem vetheti le végképpen senki, akibe belenevelődött. Érzem magamban, nem ugyan eredeti mivoltában, hanem a gondolkodásom keménységén, mellyel a dolgokat megítélni szoktam. És érzem a fullánkos elégedetlenségen is, mely a legnagyobb örömnek is szárnyát szegi, a gúnyra hajlásomon, mellyel érzelmi megnyilvánulásokat kísérni szoktam. Ma is, ha kisfiam illedelmesen kezet csókol, meghökkenek, s mintegy nem fér a fejembe. A csókját sokszor elhárítom, mert én csak akkor kaptam csókot, ha valaki elutazott vagy megérkezett. Ez pedig nem sokszor esik meg szegény embereknél. Egy érzés azonban megmarad örökké. A közösség érzete azzal a körrel, amelyből kinőttünk. Megtagadunk, elhagyunk mindent és mindenkit, de a szegénységet édesanyánknak tudjuk és ismerjük el minden időkön keresztül. A gazdagság, ha bölcsőnktől kezdve dajkál, nem az anyánk, azt nem ismerjük, csak abban a pillanatban, amelyben elhagy, és akkor keserűséggel gondolunk rá vissza. A szegénységet mi hagyjuk el, ahogy az édesanyját elhagyja a hálátlan gyermek, amíg utunk fölfelé visz a napsugaras magaslatokra és a kényelem mennyországába, hűséges dajkálónkat, kinek emlőjén növekedtünk föl, lent hagyjuk a mélyben, a sötétségben, az utcasikátorokban. Nem panaszkodik, sőt, boldog, ha egy-egy gyermeke sokra vitte és hátat fordított neki. Maradt azért elég magzat, aki holtig vele marad, satnyulva, durvulva és küszködve egy életen át. Leveszem a kalapomat és megilletődve nézem a barna kapukat, a piszkos fiút. Légy üdvöz, szegénység utcája, kinőttem belőled, de itthon érzem magamat nálad. Ha úgy hozná a sors, hogy ismét idesüllyednék, a letűnt gazdagságnak nem hozom magammal annyi meleg emlékét, amennyit innen vittem magammal a verőfényesebb világba. Tisztelettel és kegyelettel gondolok reád és kérem az Istent, hogy a gyermekem sohase ismerjen meg. Mert boldog, aki kegyeletes vendégképpen zarándokolhat ide, itt lenni azonban, ha már másutt volt az ember, irtózat! (Pesti Hírlap, 1899. június 10. 1-3. old.)