Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

musban, a képalkotásban is a 16-17. századi magyarsághoz — a nyelvújítással, majd a századvégi sajtónyelvvel eltemetett ősi réteghez — nyúlt vissza. Súlyos inségimben Se Bécsben Úristen, Se Krisztus Pozsonyban, Se Szentlélek Tordán, Igazán nem hittenek, Ez árvult országban Vén századok óta Gonoszak az istenek. Nincsen itt már semmi S szépen tönkremenni Budapest is tiltja, Torda, Pozsony és Bécs És minden gyülekezet, Fuvalkodott isten, Sem szelídebb mása Nem nyújthat nekem kezet. E verset (Az utolsó kuruc, 1910. szeptember) követik majd szikárabbak, keserűbbek a háború alatt, de a nyelv és a forma már készen állott. Archaizálás, biblikus tonáció különös borzongatással vegyült egybe a modernizálás nyelvi újításaival. Babits is visszanyúlt a 17. századi nyelvhez, bár ő tudatosabb és mívesebb, míg társaik, Kosztolányi, Füst, Tóth Árpád, Juhász századunk emberének, tudatosan élő szellemi emberének érzésvilágához közelítve tökéletesítették a nyelvújítást. A Nyugat-éva] egy tőről fakadt a zenei azonosságkeresés motivációja. Bartók és 84. Kristóf Károly: Beszélgetések Bartók Bélával. Bp., 1957.8. old. — Ujfalussy József: Bartók Béla. Bp., 1970. 72-74. old. 85. Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. I-V. Bp., 1907-1923. Kodály a közkedvelt cigányzenétől és a színpadokon, kávéházakban termett műdaloktól elfordulva, a sírva vigadós úri zenei ízlés ellenében indult el az ősi forrást felkutatni. Magyar, szlovák, román falvakban találtak rá a „magyaros" nótázásnál, de a romantikába beépült verbunkosnál is régibb réteghez: a keletről hozott pentatóniához, az igazi népi ritmushoz, lejtéshez, dallamkincshez.

84 Bartók, Kodály és Weiner Leó népdalfeldolgozásai, Bartók zongoraetűdjei, éppen úgy, mint Malonyai Dezső népművészeti gyűjtése,

85 Lechner Ödön, a Lechner-tanítványok és Lajta Béla népi ornamentikát alkalmazó építészete,

86 a székely parasztház szerkezeti és díszítőelemeinek a modern építészetbe emelése — az új nemzeteszmény alkotóelemei és hirdetői voltak. Az archaikus és a jelenvaló népi kultúra beolvasztása, a „tiszta forrás" megtalálása azonban a kulturális szintézisnek csupán egyik ága volt — ebből akár romantizáló népi idealizálás is sarjadhatott volna. A másik ága, a másik kultúrtörténeti tette az, hogy kiegészítette, kiegyensúlyozta az elsőt: a népi hagyományt a 20. századi szecesszió, a szimbolizmus, a felszín alatti formákat kutató avantgárd, a tonalitást feloldó modern zene nyelvén fogalmazta meg. Hivatkozhatunk itt a Nyolcak-xa, akik a természet híveinek vallották magukat, de nem a régi iskolák látásával másoltak, hanem értelemmel merítettek a természetből, konstruktivista szerkesztéssel alkot86. Vámos Ferenc: Lajta Béla. Bp., 1970. — Bakonyi Tibor—Kubinszky Mihály: Lechner Ödön. Bp., 1981. 8/. Magyar Művészet, i. m., Thoroczkay 364-358. old.; Kós K. 373-379. old.