Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

így történt, ebben állt a főváros és részben az ország századeleji reneszánsza. A gondolati és a formai polifónia persze feltételezte, hogy nagyon különböző alkatú, szemléletű emberek, különböző szubkultúrák találkoztak össze e nemzedéki tömörülésben. Alkat, hagyomány és ízlés vaskos falai választották el például Adyt és a fiatal Babitsot meg Kosztolányit, hasonlóképpen Móriczot és Karinthyt meg Füst Milánt. Vagy ha a tágabb kört vesszük, ma már elég nehezen megfogható, hogyan jöhetett össze akárcsak egy röpke történelmi pillanatra Jászi Lukáccsal, és mindketten Szabó Dezsővel. Hogyan férhetett meg a Nyugat-kőiben a dölyfös kisnemesek sarja, de lázadó plebejus elődök utóda, Csokonai, Petőfi, Vajda idézője, Ady, akinek a vers csak cifra szolga volt, az Aranyt tisztelő, folytató tudatos művésszel, az „objektív költészet" arisztokratikus szellemű és fdoszműveltségű mesterével, Babitscsal, és Kosztolányival, az artisztikus nyelvművésszel, a nemzedék legeurópaibb és legszubjektívebb, nárcisztikusan önközpontú költőjével? És mi vonzotta a fővárosi szellemi elithez a debreceni, a szegedi, a fogarasi, a székelyudvarhelyi magánosokat? Mi vonzotta és mi taszította? Az európaiság és modernség igézete és a környezet csak átkozásra serény lelki sivársága? Azt hiszem, elfogadhatjuk a kanonizált igent. Fenntartás nélkül, legfeljebb érveit erősíthetjük. Ha valahol s valaha, akkor a századelő Magyarországán a szellem bizonyára a baloldalon, a haladás oldalán állt. Itt 75. Ignotus: A magyar kultúra és a nemzetiségek. Nyugot, 1908. 76. Ady Endre összes versei. (AEÖV1.245. old.) A muszój-Herkules. még mindenre, az élet minden kis tisztására a kastély, a megyeház és az egyház árnyéka vetült. Itt a modernizáció eredményeit, a civilizáció újításait — még ha haszna származott is belőle — ellenszenvvel fogadta a hagyományos középosztály, s még gyanakvóbban, vérmes indulatokkal utasította el az ízlés- és eszmeváltás parányi rezdüléseit is. Itt a Parnasszus múzsája is gyanús volt, ha nem a nép-nemzeti lantot pengette, az igaz népi muzsika is, ha nem a verbunkos ritmusára dobbantott, s különösen gyűlöletes minden, ami a modernség jegyét viselte. A dzsentri szellemű közönség minderre hamar ráütötte az „erkölcstelen", a „dekadens" és különösen buzgó sietséggel a kitessékelő „nem magyar" bélyeget. „Szeretném már magam utálni. De, istenem, ők is utálnak: Nem szabad, nem lehet megállni."

7Í Csaknem hasonló hangnemben íródott Babits Darutörpeharc-a, és ugyanerről szól későbbi életrajza is. „Én már akkor nyílt lázadásban voltam [...] nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalomszámba ment Magyarországon, ahol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni. Kezdtek rossz hazafinak tartani, amire én még büszke is voltam, tekintve a rettenetes vád silány hangoztatok."

77 A szociális igazságnak nem a vágya, nem az eszménye, hanem a kényszere hajtotta vissza a fórumra a kertbe-toronyba bújókat, a Párizsba, Rómába futókat. Es még 77. Rába György: Babits Mihály. Bp., 1983.15-16. old.