Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)
KULTÚRA
rosodás szülte kihívásokra és súrlódásokra adott válaszokban, hanem kifejezőerőben, esztétikai színvonalban, a zenei, a festői, a költői nyelv korszerű kezelésében is. E nemzedék, nem önheroizáló túlzás, „betűt, vonalat, színt és hitet kiváltott" a váltakozó sikerrel toborzott seregében, főleg azzal, hogy fellázadt a sablonokba merevedett, kiürült formák, az elszürkült képzelet, a pufogó frázisok s a nyelvrontás ellen. Egy évtized alatt behozta — meghonosította és elérte — a kortárs Európát. Ez a szellemi újjászületés azonban nem egyenes vonalban és egyértelműen követte a pozitivista ráció csillagát. A magyar szellemi forrongásnak csak egyik ága eredt a felvilágosodásból, a másik a romantikából indidt el, jól ismerte Schopenhauert és Nietzschét, utóbb tanult az életfilozófiától és Bergsontól, mintákat vett át Baudelaire-től, Wilde-tól és Rilkétől, otthonosan mozgott az impreszszionizmus hangulataiban, a szecessziós életérzésben, a szimbolizmus mélyvizeiben. Ez a forrongás egyáltalán nem volt olyan kétségek nélkül hívő, olyan lineárisan felívelő, mint ahogyan kései aufklaristáink az emberi tökéletesedést, utódaik pedig a „második reformnemzedéket" elképzelték. Ha a gondolatiság, a tartalom felől közelítünk, nyomban szembetűnő, hogy a háború előtti évtizedben honosodnak meg az európai szimbolizmus és szecesszió jóval korábbi nagy témái. A főtéma alighanem nálunk is a magány, a lélekdidergető magány, a közlés és megértés közösségi kábeleinek elszakadása, s az ezzel egy tőről fakadó elvágyódás, menekülés, akár önmagunkba, a lélekbe, a toronyba, akár a Kertbe, a bűnbeesés előtti Kert harmóniájába, a szépségimádatba. Magány, meg nem értés, szorongás, elvágyódás: romantikus örökség volna ez, talán bohém különcség, ha időközben nem fejlődött volna ki a hordozórétege a kötelékeiből kihullott, marginalizálódott nagyvárosi értelmiségben és bázisa az elbizonytalanodott, azonosulási gondokkal küszködő városi polgárságban. A teremtő magány keres utat a lélek mélységeiben; Babits, Ady, Kosztolányi, Karinthy nálunk is eljutnak a mélylélektanig, az ambivalencia mint modern létforma fel- és elismeréséhez. A válság megoldást keres a műalkotás, a szépség hódolatában is. Innen a Nyugat-nemzedék nyelvi eufóriája, szómágiája, innen Lukács körének elve a műalkotás elsődleges valóságértékéről. Most válik az irodalmi ízlés alkotóelemévé a szerelemvágy őszinte kimondása, akár a nárcizmus önkínzó önkielégítő megvallása, akár az érzékiség meztelen megjelenítése. S minthogy e témák nálunk jó néhány évtizedet késtek, szinte magukkal hozzák az ellenpontot: a rútság, a bűn, a veszendőség, a halál kimondását és esztétizálását is. Adynál, Babitsnál, főleg Kosztolányinál, Juhásznál és Tóth Árpádnál a létezés mozgatója a halálfélelemmel párosult halálvágy. Irodalom, művészet egyszerre színes lesz és sokszólamú. Babitscsal szólva, „a régi eszme váltson ezer köpenyt, s a régi forma új eszmének öltönyeként kerekedjen újra" 74 .
