Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

a „tiszta humánum" azonban már 18481849-ben behódolt a császári és a cári reakció előtt, és aztán minden elbűvölő retorikája ellenére használhatatlannak bizonyult a bismarcki birodalomalapítás idején, ami Ausztriában is fellobbantotta a birodalomhoz vonzódó, illetve a monarchiái német hegemóniát visszakövetelő nacionalizmust. Az osztrák-német középrétegek tehát kétszeresen, nacionalista alapon is és szociális indítékból is szembefordultak az állampatrióta, liberális nagypolgársággal. Ez a vezető réteg — és a hozzákapcsolt liberalizmus — tehát nem 1879-ben és a későbbi években, a Reichstratban szenvedett politikai jellegű vereséget, hanem a társadalmi befolyásban és a tudatformálásban vesztette el a csatát saját középrétegeivel szemben, amelyek jó része az 1880-as években antiszemita és nacionalista irányba fordult. A középrétegeknek ez a szembenállása, ez a kétszeres késztetésű rétegharc azonban még nem teljesen magyarázza a liberalizmus gyors hanyatlását, a sajátságosan osztrák polgárság traumatikus vereségérzetét, válsághangulatát és visszavonulását. Hiszen ott volt még a hatalom — amely, ha mágikus körébe nem engedte is be — s ott volt az „első társaság" — amely, ha szalonjaiba nem is fogadta be, azért mindaddig patronálta a parvenü burzsoáziát. Protekció, sőt protekcionizmus nem hiányzott a századvégen sem, csakhogy közben az állam sajátos metamorfózison ment keresztül. Idők rendjén ugyanis a császár személyéhez, illetve a dinasztiához kötött pat- riarchális hatalom a császárt is magába kebelező bürokrácia paternalista abszolutizmusává, majd a közhatalom mind nagyobb részét birtokló etatista uralmává változott át. Ennek a történelmi metamorfózisnak klasszikus példája éppen a Habsburg-monarchia, amely lassú, szinte észrevehetetlen fokozatokon keresztül alakult át a „gemütlich" császári bürokráciából a láthatatlan és névtelen Kastély urává.

1 A megtévesztő valóságelem az volt, hogy a hagyományos kabinetpolitika bennfentesei jórészt az arisztokráciából, a vezető elit az „első" társaságból került ki, amely nagyúri módon volt polgárellenes. Ezzel az etatista bürokráciával még a gazdag polgárság sem tudott teljesen azonosulni, az értelmiség, a Bildungsbürgertum pedig éppolyan szorongással figyelte a bürokrácia eluralkodását, minta nacionalista vagya szocialista tömegek lázadását. Erre több oka is volt. Németországban és Ausztriában a hagyományos Bildungsbürgertum gerincét az akadémiai pályákon működő, diplomás „szabad értelmiség" alkotta. E rétegnek roppant nagy szerepe volt Németország és Ausztria modernizálásában, szellemi és politikai életében a nemzetébresztő romantikától az 1848-as frankfurti parlamentig és az egyesítésig. Ettől kezdve azonban rohamosan vesztett presztízséből és befolyásából." A kl ubszerű honorácior pártot a bürokratikusán szervezett tömegpárt, a humán „lateinert", a professzort meg az ügyío. Hanák Péfer: Látszólagosság és viszonylagosság a századforduló seiner Ideen. Szerk.: Klaus Vondung: Göttingen, 1976. Monarchiájában. Világosság, 1979. 4. sz. 217-218. old. 29-31. old. u. Das wilhelminische Bildungsbürgertum. Zur Sozialgeschichte