Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

ják érzékeny idegzetű írók, értelmiségiek előérzeteit, amelyek nyomait oly szorgosan kutatjuk ma a századforduló körüli időkből. Amire a Monarchia és elsősorban Bécs érzékeny idegzetű — mondhatjuk akár neurotikus — értelmiségi váteszei ráéreztek, az egy társadalmi méretű rossz közérzet és egyre inkább nyomasztó szorongás volt. A külvilág egyre félelmetesebbé, a liberális racionális világkép egyre halványabbá vált, egy évszázados európai értékrend devalválódott. Bécs színes kultúráját, Carl Schorske találó megfogalmazása szerint, a „liberális Ego krízise és felbomlása" jellemezte. Ha a századvég Bécsét és a róla szóló mai interpretációkat nézzük, akkor valóban meggyőző, hogy ez a csodálatos kultúra az osztrák polgárság sorozatos vereségéből, a közéletből való kiszorulásából és valóságos háztáji vagy lélektáji kertjébe való visszavonulásából sarjadt.'

1 így van, ha Bécset önmagában csodáljuk. Csakhogy itt van előttünk Budapest, Prága, Krakkó — „a vidék". A liberalizmus hanyatlása, a korfordulós válságtünetek itt is hatottak, az érzékeny idegzetű művészeket itt is megülte a rossz közérzet, itt is terjedt a dekadenciának nevezett életérzés. Mégis, Budapesten éppen az 1890-es években lobbant fel még egyszer a liberalizmus fénye, s a századelőn bontakozott ki, akárcsak a példakép Franciaországban, a politikai radikalizmus. A megkésettség, egy elmaradt agrárország lázas „utolérési komplexusa" — lehetne mondani, és akár érveket is találni erre a jelenségre. Tény, hogy amikor Bécsben Hofmannsthal 4. Carl E. Schorske: Fin-de-siècle Vienna. Politics and Culture. New York, 1980. XXVI—XXVII. és XXIX, valamint 8-10. old. Junges Wien köre fellépecc, akkor Budapesten csak a halk szavú, lojális zl Hét című irodalmi folyóirat kopogtatott; amikor Bécsben Klimt és barátai kihívó merészséggel megindították a VerSaerum-ot, megépítették a Sezession reprezentatív épületét, akkor fiatal magyar festők egy csoportja csendesen az ország távoli zugába, Nagybányára vonult, s a vidéki magányban kísérletezett a plein air és a tovatűnő látvány megragadásával. Valóban volt tehát egy-két évtizednyi megkésettség Bécs és Budapest között, de a lényegbeli különbségeket erre visszavezetni túl könnyű és egyoldalú magyarázat lenne. Annál is inkább, mert az úgynevezett „monarchiái dekadenciához" feltűnően hasonló jelenségek és irányzatok léptek fel a két szomszédvárban: Münchenben és Berlinben is. Sőt túllépve a német határokon, világosan kitűnik, hogy szecesszió, szimbolizmus, új formák keresése az új értelmiségi életérzés kifejezésére, a hagyomány válsága és a kulturális forrongás nem monarchiái, nem is csak közép-európai, hanem egyetemes európai jelenség volt. Ez az egyetemes érvényűség még élesebben rávilágít arra, hogy a századvégi kulturális felvirágzást nem lehet a Monarchia bomlástermékének tekintetni, nem lehet főként vagy elsődlegesen az osztrák polgárság vereségeire, visszavonulására, azonosságzavaraira visszavezetni, aminthogy semmilyen összetett, korszakos történeti jelenséget nem lehet egyetlen kitüntetett tényezőből, egyetlen uralkodó tendenciából levezetni, hanem több, nehezen hie-