Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)
KULTÚRA
mai napig? Nem újkeletű ez a kérdés sem. E hasábokon magam is érintettem egy magyarázat-lehetőséget. Az európai közvélemény valószínűleg az első világháború előtti évtizedekben volt a legfogékonyabb a nemzetiségi kérdés iránt, amikor kontinensünk keleti, dél-keleti részén még nem zárult le a nemzeti államalakulás kora, amikor a határok még nem voltak megváltoztathatatlanok. Utóbb a két világháború és a fasiszta népirtás sokkhatása mellett már eltörpültek, elfakultak olyan jogtiprások, amilyenekért Tiszát és Bánffyt a vádlottak padjára ültették. Ez a meggondolás rokonságban áll Ady magyar fátumával, legfeljebb fél évszázad konkrét tapasztalataival racionalizálja azt: „Sebeink megújulhattak százszor. I Úgy adta az Elet: / Támadtak a magyar sebeknél / Mindig tüzesebb kelevények... I Úgy licitált ránk, mint vásott, I Kegyetlen uzsorás: a más sors. " Bizonyos, hogy mi magunk sem tettünk eleget egy önérzetesen önbecsülő és bátran önvizsgáló — a túlkompenzálás két végletét ellensúlyozó-egyensúlyozó — nemzetkép kialakításáért. Ámbár a történettudomány könyvsátrában szaporodnak az olyan kiérlelt munkák, mint a nagy szintézis négy vaskos kötete (éppen 1870-től 1945-ig), mint a nemzetté válás konfliktusait több oldalról elemző vagy a hazai polgári fejlődést egyetemes összefüggéseiben vizsgáló művek. Ez a nemzetkép azonban még fiatal, mondhatjuk: serdülőkorú. Itthon sem túlságosan ismert, külföldre pedig — talán valutáris nehézségek miatt — elég ritkán és rendszertelenül jut el. Külföldi könyvtárakban mindig megnézem a Hungarica címszót. Az „ungarische Geschichte" katalóguscédulák eléggé lehangoltak. A bonni egyetem kelet-európai tanszékén mindössze három 1945 utáni hazai munka kartonját találtam meg, nem is reprezentatív munkákét. Az a helyzet, szabadkozott a tanszék vezetője, hogy mi csupán orosz és lengyel történelemmel foglalkozunk. Sem a tanári kar képzettsége, sem anyagi eszközeink nem teszik lehetővé a szélesebb áttekintést... A könyvállományban azért szomszédaink mindenütt jobban vannak képviselve. Statisztikai felmérést nem végeztem, de szúrópróbáim hihetően tanúsítják, hogy hasonló nagyságú országok nálunk mozgékonyabbak, találékonyabbak és főként rendszeresebbek a könyvterjesztésben, a kulturális propagandában. Legalább tudják, mit akarnak, és akarják azt, amit tudnak. Nemzedékeken át örökölt, az értelmes ismeretszerzés előtt bevésődött sztereotípiákat, véleményeket, tudom, nagyon nehéz elmozdítani. Valószínűleg újabb nemzedékek kellenek hozzá. Tárgyszerű érvelés, tudományos dokumentáció és személyes tapasztalat -— akár intellektuális élmény — persze mozdíthat, változtathat megkövesedett véleményeket. Erre is van történelmi példa, sőt, valamelyes szabályosság. Magunk is tapasztalhattuk, hogy a magyar sors Kelet-Európa vagy Európa történelmének integráns részeként való felmutatása megragadhat olyan külföldi szakköröket — éppen a tükörműveseket —, akik az érdek vagy az érdeklődés hiánya miatt eddig látókörükből kihagytak, esetleg a régi nemzetkép alapján elkönyveltek bennünket. Érv kell és türelem. Egy évszázad tapasztalataiból leszűrt bizakodás: Isten és a történelem malmai, ha lassan is, de őröltek.