Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

történelmi együttélésének megzavarásában. A magyar társadalom nagy része 1918 előtt, a befejezett múltban és az utána következő félmúltban, nacionalista volt, illetve az uralkodó nacionalizmus befolyása alatt állott. Nemzeti nagyságról, Mátyás birodalmáról, utóbb Nagy-Magyarországról ábrándozott — amibe, persze, belejátszott a teljes önállóság, az önrendelkezés lefojtott vágya is. Nincsen ebben semmi különös magyar sajátosság, nem volt ebben különbség köztünk és szomszédaink között. Valamennyien hajdan-volt vagy sosemvolt birodalmak „helyreállítására", nemzeti hegemóniára törekedtek a maguk térségében. Valamennyien voltak vagy lettek elnyomók, ha államnemzeti pozícióba kerültek. Ha bíráljuk a nemzeti öncélúságot, a hatalomvágyat, a nemzeti elnyomást, tegyük ezt egyetemes és egyenlő mércével. Bármilyen paradoxul hangzik is: perelnünk kell a nemzeti elnyomás megítélésének egyenjogúságáért. A magyar vezetőrétegek nacionalista önzésükben, igaz, sokszor akadályozták a régió kis népeinek közeledését, szövetkezését. De hát ebben sem állunk egyedül. Amint lengyelek, románok, csehek, délszlávok, úgy haladó magyarok is kívánták, hirdették a szövetkezést, persze, többnyire elnyomott pozícióban, gyengeségünk tudatában. Hogy aztán hatalmi helyzetben, kedvező csillagállásban elvessék a föderációnak még a gondolatát is. Az 1867. évi kiegyezést sok negatívum terheli, egyebek között a cseh „kiegyezés", majd a horvát trializmus ellenzése. De az 19181919. évi újjárendezés — a Monarchiával szemben kimutatható minden előnye ellenére — ugyanebben a szervi hibában szenved: a nagyhatalmi érdekeknek alárendelve a térséget, megakadályozta a kis népek összefogását, megbékélését. Ami az elfogult kortársak és a sztereotípiáktól befolyásolt utókor bírálatában ezeken túl megfontolandó, valóban sajátos történelmi vétség — az a realitásvesztés, az ön- és közveszélyes illuzionizmits, az önhittségvoit. A vezetőréteg egy része elhitette, hogy a nemzet elég erős a függetlenségre is, az uralkodásra is, az elnyomókkal és az együttélő elnyomott nemzetekkel szemben is. Provinciális szűklátókörűség volt a hatvanhetesek, a horthysták, a kormánypártiak illúziója is, hogy egy nagyhatalom árnyékában, szolgálatában tartósan dacolni lehet a történelem mélyvízi áramlásával. A sajátosság nem a kelet-közép-európai kisnépi nacionalizmus volt, amely polgári, sőt plebejus változatában is rugalmasan alkalmazkodott a helyzet- és rendszerváltozásokhoz. Hanem a magyar nacionalizmus konzervatív szociális töltése, földbirtokos, dzsentri és úrhatnám polgári bázisa, amely nemcsak hogy rosszul mérte föl a nemzetközi erőviszonyokat, de merev osztálykötöttségei miatt a felismert erőváltozásokhoz sem tudott alkalmazkodni. A magyar nacionalista vezetőréteg úri osztálygőgje pedig nemcsak nemzeti ellenállást, hanem szenvedélyes plebejus indulatokat is kiváltott az együttélő nemzetiségekből, és az elmarasztaló karakterképet rögzítette az európai politikai közvéleményben. • A racionális oknyomozás számára talányosabb annak megfejtése, hogy a negatív nemzetkép miért konzerválódott mind a