Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

kiával foglalkozom, így kerültem szembe a magyarosítással, a magyar nacionalizmussal. — Láthatóan ezt tartotta a kelet-közép-európai kisnépi együttélés kártevő Belzebubjának, amely még a spontán társadalmi folyamatokra is rányomta kénköves bélyegét. — No, és a germanizálás, a polonizálás, a russzifikálás, a korszak más hasonló jelenségei? És akkor már beszéljünk nyíltan az 1918 utáni románosításról és szlovákosításról is, amelynek a magyarok immáron szenvedő tárgyai voltak... — Az olasz fiú meghökkent, gondolkodott néhány másodpercig, aztán kivágta: akkor már mások voltak a térség fő problémái: fasizmus, világháború. (Itt zsongott fel bennem először Ady verse, elhanyagolt, véres szívünkről.) Bonnban egy kiváló lengyel történésszel találkoztam össze. Maga invitált szívélyesen az egyetemen tartott előadására, a Monarchia felbomlásáról. Kollégám két csoportba sorolta a Monarchia keretei közt élt nemzeteket: a lengyelek, az ukránok, a románok, a szerbek, az olaszok mindenképpen a nemzeti egyesítésre törekedtek, nem voltak megtarthatók a Monarchiában. A csehek, a szlovákok, a horvátok, a szlovének, az osztrákok és a magyarok azonban együtt tarthatók lettek volna, ha a magyar nacionalizmus, a hegemónia megőrzésének konok elszántsága fel nem bomlasztotta volna az együttélés feltételeit. Vita nem volt, a gratuláció is elmaradt. Egy pillanatig hajlottam rá, hogy felsorakoztassam a tüzérségemet, Kossuthot, Jászit, a Tanácsköztársaságot, de aztán hagytam. Néhány nap múlva, a levéltárban megkérdeztem: honnan merítette a magyarság-képét? — Iskolából, egyetemről, Prágából, Bécsből — az 1920-as évekből. Biztosított, hogy rokonszenv él benne a magyarok iránt, de mcgbocsáthatatlannak tartja a vezető réteg vétkét: elmulasztotta, elrontotta egy föderáció lehetőségét. • Ilyen egyoldalúságok, túlzások hallatán — még ha baráti szájból hangzanak is el, vagy annál inkább — ösztönös mozdulat a védekezés, az ellentmondás. Az igazságtalanság mindig igazságkeresésre késztet. A gesztus, bármennyire természetes és érthető, gyakorta indulatos, túlkompcnzálásokra vezet. Jó volna egyszer már elkerülni a túlkompenzálás két végletét, a magyar vétkek bíborba öltöztetését és általános emberi magatartások, reakciók magyar bűnként világgá kiabálását. Tudhatnánk már, sose vezetett jóra „dölyffcl fölrúgni, hogyha bánt és nem ért meg, a világot". És nem kevésbé bizonyult károsnak a „világ megértése" címén, kívülállóként fölrúgni a magyar világot. Túlzás volna mint tüzes pallost forgatni a vádat: és ti?, a ti nacionalizmusotok, önzésetek?, a ti történelmi hibáitok? Jó volna már egyszer a nacionalista megbélyegzés veszélye nélkül védhetni a magunk igazát, akkor is, ha az igazság nemzeti érvényű. És ugyancsak jó volna a hazafiatlanság vádja nélkül megmondhatni a mások igazát, az önostorozás — a „flagellánsság" — vádja nélkül szembenézni múltunkkal, valóságos hibáinkkal. Sokat tűnődtem azon, hogy mennyiben valósághű és mennyiben torzító az a kép, amelyet lengyel, német, cseh, szlovák és más kollégáink tárnak elénk. Mi volt a sajátos részünk, az egyedileg felróható hibánk, a közép- és kelet-európai kis népek