Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)
KULTÚRA
munkások formáigattak századunk első évtizedeiben. A magyar politikai vezető rétegről általánosított nemzeti sztereotípia nemcsak a német diplomaták jelentéseiből tekint ránk vissza. Hasonló jellemzést fogalmaztak meg a kortárs osztrák szociáldemokraták, Renner és Bauer, a cseh demokrata Masaryk, a londoni Times szerkesztői, francia közírók és katonák, az 1919. évi béketárgyalások diplomatái is. Dehát régi dolgok ezek, azóta eltűnt a kastély és a gőg, el a dzsentri közigazgatás népelnyomó rendje. Megfordult a világ, sokszorosan megbűnhődte már e nép... Október végén Bochumban jártam, a Ruhr-vidék új egyetemén. A vezető tanár meghívott a szemináriumába, amelynek témája a felvilágosodás Közép- és Délkelet-Európában. A soros referátum az 1790 őszén tartott szerb egyházi kongresszusról szólt. Az előadó diák kifejtette, hogy a szerb nemzeti törekvések fő akadályozója a magyar kormányzat(l) és az országgyűlés volt; velük szemben a szerb felvilágosodás a bécsi udvarban lelt pártfogóra. Addig eljutottunk, hogy az adott időszakban magyar kormány nem létezett, s a szerb határőrvidék sem a magyar országgyűlés, sem a magyar közigazgatás fennhatósága alatt nem állott. A magyar felvilágosodás, az abszolutizmus elleni szervezett fellépés pozitív vonásait már fenntartással fogadta — alighanem el sem fogadta — a referens. Amellett pedig végképp és határozottan kitartott, hogy a szerb egyházi kiváltságok progresszív szerepet töltöttek be, hiszen a magyarok — a magyar uralkodó osztályok — voltak kezdettől a nemzetiségek kíméletlen elnyomói, a Habsburg császárok pedig a védelmezői. Sztereotípiák, amelyek egykoron eleven érdekekből, érzelmekből szűrődtek le — mára csak a megkövült csontvázuk maradt fenn. Nem sokkal később Mainzban tartottam előadást a 19. századi magyarországi asszimilációról. A megtelepülés-alkalmazkodás-beolvadás folyamatát több nemzedéken át tartó, több szakaszos, jórészt spontán társadalmi jelenségnek mutattam be, amelyet helyenként és időlegesen gyorsítanak, de ugyanilyen mértékben visszavetnek az elnemzetlenítő rendszabályok. Az éjfélbe nyúló vitában tanárok, kutatók, doktorjelöltek vettek részt, s tézisemet sok oldalról vitatták. Leghevesebb opponensem „idillikusnak" nevezte előadásomat, mert az — úgymond — kendőzte a legfőbb asszimiláló tényezőt: az erőszakos magyarosítást. Meglehetős tájékozottsággal sorolta el a Tisza Kálmán, a Bánffy, az Apponyi minisztersége alatt hozott iskola-törvényeket, a helynév-magyarosítást, a sajtópereket. Sohasem vitattam e tényeket, a kritika jogosságát, a dualizmus kori magyarosítás minden népre kártékony szerepét. De hát a német polgárok, a sváb parasztfiúkból jött iparosok és hivatalnokok, a bevándorolt zsidó tömegek, sőt, a magyar vidékekre költözött szlovák munkások és agrárproletárok elmagyarosodásában elsődlegesen mégiscsak a spontán tényezők hatottak. Izgatott annyira a kérdés, hogy a vitát a kávézás során, magánbeszélgetésben is folytatni kívántam. — Én megértem az Ön motívumait, a kiejtése után ítélve cseh vagy szlovák lehet... — Nem •—• mondotta opponensem —, olasz vagyok. Gsehszlová-