Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

huszárosán bátor magyarságkép fokozatosan elhalványult, a 48-as honvédet és a joviális táblabírót a lovaglóostoros szolgabíró szorította ki. Azt azonban nem tudtam, hogy a vezető réteg politikai és erkölcsi züllésének folyamatát milyen oknyomozó szenvedéllyel és ellenérzéssel követték nyomon már a századvég német diplomatái is. Monts gróf, budapesti főkonzul, 1893 decemberében 32 oldalas jelentést készített „a magyar jellemről". Talán sehol sem olyan erős a hazafiság köpenyébe burkolt sovinizmus, írja, mint Magyarországon. Pedig a magyarok külön, egyenként, többnyire megfontolt, toleráns politikusok. De együtt, klubban, gyűlésen rájuk sem lehet ismerni: Senatores boniviri, senatns mala bestia. A megfigyelőnek az az érzése támad, hogy mintha együttesen egymásra akarnának licitálni a sovénségben. Sokat hangoztatott hazafiságuk magamutogató gesztus, sovinizmusuk szűk látókörű, elbizakodott provincializmus. Amint egykoron a „táblabíró" csak a megyei világot ismerte, úgy a mai — századvégi — átlagpolitikus számára mindaz, ami a háromszínű határcöveken túl fekszik: Hekuba. Az európai erőviszonyokat illetően az erőtudatból fakadó elbizakodottság tölti el, a reális veszélyeket lebecsülő illuzionizmus és naivitás. Mindez nem ritka vélemény. Tíz évvel később, 1903 decemberében, Below főkonzul így ír. „A külföld úgy tudja, hogy Magyarország a hősiesség, a szabadságszeretet és a hazaszeretet országa, lakói pedig félelem és gáncs nélküli lovagok. Akinek azonban van alkalma a magyarok politikai magatartását közelről megfigyelni, az semmiképp sem erősítheti meg ezt a felfogást. Éppen ellenkezőleg, a magyar, ami politikai törekvéseit illeti, nem őszinte... bátorsága nyomban eltűnik, mihelyt komoly ellenállásba ütközik, amit aztán nagyhangú szólamokkal takar el." Ilyenformán az önállóság követelése üres jelszavakká silányul. Hová viszi a magyarokat „az őszintétlenség, a hetvenkedő nagyzolás és a kicsinyes intrikálás politikája"? Meggyengítik a Monarchia hatalmi helyzetét, saját országuk gazdasági alapjait, és mindinkább elvesztik a külföldi közvélemény rokonszenvét. Nem volna különösebben nehéz a porosz junker diplomaták jellemzését és érvelését konzervativizmusukra, fejlett nacionalizmusukra hivatkozva elhárítani, csakhogy ezzel állításaik valóságértékét nem nagyon cáfolnánk. Még azzal sem, ha gondos forráselemzéssel kimutatnánk, hogy jellemzésük csupán a magyar vezető rétegre, a mágnás és dzsentri politikusgárdára vonatkozik. A nemzeti sztereotípiák természetrajzához tartozik, hogy nem tesznek különbséget réteg és réteg között, hanem általánosítóak. A külföldi tükörképet többnyire az uralkodó osztályok, a döntéshozó rétegek értékrendje, magatartása határozza meg, amint ez a mi esetünkben az első világháború alatt, a békerendezés idején és a következő negyedszázadban történt. Az is tény, hogy a mágnás és dzsentri eszmények, magatartásformák alapján általánosított „nemzeti karakter" vonzása jócskán átterjedt a középrétegekre, a dolgozó osztályokra. És, úgy látszik, jóval erőteljesebb, vonzóbb vagy visszataszítóbb, de feltűnőbb volt, mint az ellenkultúra nemzetképe, amelyet radikális értelmiségiek, demokratikus hazafiak, szocialista