Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

A magyarokhoz való viszonyát önmaga előtt sem tisztázott ambivalencia tette bizonytalanná. Nagyapjától, Ferenctől, anyjától és tanítómesterétől, Metternichtől gyermeki fejjel a fölényes gőgöt és bizalmatlanságot tanulta, mielőtt egyáltalán ismerte volna a magyarokat. Erre az affektív alapozásra rakódott a rebellis Debrecen, 1848-49 traumája, amely uralkodásának első éveiben a sebzett despota dühét váltotta ki belőle. Ferenc József azonban nemcsak a fölényt és gőgöt, nemcsak a kormányzati abszolutizmus elveit örökölte, hanem a dinasztikus önérdek abszolút elsőbbségének elvét is. Amikor más kiútja nem volt, végül is egyezkedett, kiegyezett a magyarokkal, nem mint a bizalmát megnyert hű alattvalókkal, hanem mint be nem olvasztható, be nem törhető politikai partnerekkel. A fegyverszünetből idővel béke lett, valóságos békekorszak, de ez mindvégig az elmék békéje volt, nem a léleké. A korábbi indulatok, igaz, elcsitultak, de helyüket nem a gyűlölet-szeretet pszichológiailag jól ismert képlete váltotta fel. Ferenc József, az alkotmányos király nem gyűlölte a magyarokat — legfeljebb az intranzigenseket, Kossuthot meg a kuruc kisurakat —, és nem is szerette őket, ha egyeseket, lojális arisztokratákat és udvari politikusokat, megkedvelt is. A királyi kedvelés megfért az érzelmi ellenszenvvel: az előbbi az országházban, a budai Várban nyilvánult meg, és bejutott a Burg belső tanácsterméig, az utóbbit a hálószoba képei, az ischli nyári lak zugai őrizték. Gondoljuk csak meg, milyen érzelmi zavar és feszültség keletkezhetett a kegyesen-kedvesen királykodás és a szív mélyén való viszolygás között a budai Várban, illetve a bécsi Burgban. Sokat persze nem érdemes töprengenünk: a császár-király kedélyállapotát ilyen zavarok és feszültségek alig háborgatták. Kivételes lelkierővel vagy különleges érzelmi sivársággal áldotta meg a természet. Tény, hogy feloldhatatlan ellentmondások, érzelmi zavarok, egyéni tragédiák, vereségek nem emésztették. Kedves öccse, Miksa kivégzése, lia öngyilkossága, felesége megölése nem rendítette meg a lelke mélyéig. A záporozó sorscsapások elé az uralkodó kötelesség pajzsát tartotta. Mert hát mindenek fölött hivatalnok volt, aki milliókat kormányzott, és katona, a legfőbb hadúr, aki nem engedhette meg magának az elérzékenyülést, még kevésbé a lelki gyötrődést, a neurózist. Amint az anyjához és a hitveséhez való kettős kötődés konfliktusain könnyen túltette magát, nem okozott neki meghasonlást a magyarok iránti belső ellenszenv és az alkotmányos atyáskodás gyakori szerepváltása sem. Pedig a két ellentétes érzelempár még össze is kapcsolódott: Erzsébet a magyarokhoz húzott, a szívbéli kiegyezéstsugalmazta, Zsófia gyűlölete nem enyhült meg. De még a személyes vonzalomhasadással fokozott magyarság-komplexuma sem mélyült pszichés torzulássá. Az uralkodói poszton Ferenc József olyannyira begyakorolta a politikai színlelést, hogy az már személyiségjegyévé vált. Nagyon valószínű, hogy Freud éppen róla mintázta annak a hatalmára féltékeny ambiciózus uralkodónak a képét, aki színleléssel leplezi céljait. Pedig a fiatal Franzi még nyíltabb és érzelmesebb volt, korának gyermeke. Sze-