Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

rette a drámát, a német klasszikusokat, toként Schillert, egy „habsburgosított" romantika fuvallata őt is meglegyintette. Olykor még a pátosz is kibuggyant belőle, bécsi hivatali dialektusban egyfajta bürokratikus pátosza. „Inkább szembeszáll minden viharral, de uralkodói hatalmának semmilyen alkotmányos korlátozását nem tűri" — mondta 1860 júniusában, pár hónappal az alkotmányos kísérletezések bejelentése előtt. A pátosz utóbb elapadt. Maradt a részletekbe süppedt bürokratizmus, a szenvtelen rutin, a jellegtelenség, amely — Karl Kraus szerint — „személyiségfogyatkozásának bélyegét minden dologra, minden formára rányomta". „A középszerűség démona döntött sorsunk felől" ... míg tollnokai „a kedélyesség legendájába burkolták az üresség halálos realitását". Aki egyszer megérezte a múzeummá konzervált császári lakosztály hajdani hangulatát, az igazat fog adni Kari Krausnak, még ha redukálja is az 1918-as világvége hangulatban született jelzők történeti érvényét. Való igaz: a középszer démona uralkodott csaknem hetven esztendeig a Monarchián, akinek uralkodói méltósága és kedélyessége eltakarta üres szenvtelenségét. E szürke lélek kipusztította magában és maga körül az érzelmeket, elnyomta és kirekesztette a traumákat. Maradt az uralkodás mint kötelesség, maradt házának és birodalmának fenntartása mint becsületbeli kérdés. „Hogy mellénk szegődik-e a szerencse ebben a háborúban? Már most minden jel az ellenkezőjét mutatja" — mondta 1914 augusztusában. Akkor miért ment bele? Kötelességből tette — magyarázta —, a neve és az országa becsületéért.