Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

dés, az elmagányosodás, a liberális-racionális világrend látszólagossá és viszonylagossá válásának különösen világos félismerése. Anélkül, bogy túlságosan rövidre zárnánk a társadalom újratermelő és igazgató reálszférája és a szellemi-ideológiai jelenségek közötti áramkört, szoros összefüggést tételezhetünk fel a Monarchia léte és kultúrája között. Hiszen ez volt az az állam, ahol egy tucatnyi nemzeten egy nemzetfeletti, elidegenedett dinasztia, hadsereg és bürokrácia uralkodott, ahol a trikolorral és kokárdával nem ékített kétfejű sas az volt, ami: a hatalom, sansphrase. ( ]sakhogy ennek az államnak minden megnyilvánulása, nagyhatalmi állása, parlamentális alkotmánya, jogrendje és mindennek ellentéte: az uralkodó abszolutisztikus felségjogai, a hadsereg egysége és közössége, a császár, a tisztikar és a bürokrácia „nemzetfeletti" osztráksága — mindez látszólagos és viszonylagos volt. Az imaginárius intézmények, az imaginárius uralkodó állama volt ez. „Nem tudom, ki uralkodott rajtunk, azt tudom csupán, hogy mi uralkodott; s hogy ez a lemur-állam hét évtizeden át gyönyörködtette a világot trónnak kasírozott szobaárnyékszékével, amin egy nem-létező Izé legendás múlhatatlansága terpeszkedett" — írta Karl Kraus. Az imaginárius realitás fővárosa volt Bécs, ahol — mint Musil megfigyelte — minden megtörténhetett, s a csoda is csupán megesett: „es ist passiert". Ez a minden-megtörténhet relativitás, úgy gondolom, különösképpen ausztriai sajátosság: a kapitalizmus normális realitásérzékével ellentétes lehetőségérzék. Lehetett ez eszme nélküli köznapiság, az empirikus jelenvalóság életérzése, és lehetett a világ impresszionista filozófiai értelmezése is. Talán éppen az önazonosság viszonylagossága és a valóság látszólagossága az a közös vonás, amely az osztrák szellemet Hofmannstahltól Musilig és Kafkáig, Machtól Freudig és Wittgensteinig, Klimttől Kokoschkáig és Mahlerig jellemzi. Bizonyára volt ebben a gondolkodásmódban és életérzésben jókora adag nosztalgia is (talán ezért is olyan ismerős számunkra). „Búcsút kell vennünk egy világtól — írta Hoffmanstahl —, mielőtt összeomlik. Sokan tudják már ezt ... Különös szívvel járkálnak közöttünk, már mindentől eloldva, s legbelül mégis odaláncolva." Aztán hozzáfűzi: „Ami van, az számukra már nem létezik, aminek pedig jönnie kell, azt ajkuk képtelen kimondani". Aztán mégis kimondta, sejtette, jelezte. Az osztrák szellem legbensőbb üzenete az értelem roppant erőfeszítése, hogy korunkban megértse és megragadja az ösztönösét, a láthatatlant, a kimondhatatlant. Ausztria mai felfedezése, a szomszéd országé és kultúrájáé, jelentős nyereségünk. Művelődésünk szemhatára tágul, önismeretünk mélyül tőle. Jelez még mást is, valami fontosat az osztrák kultúra felfedezése és befogadása. Lassacskán oldódik a kuruc-labanc ellentét történelmi görcse, kiszabadulunk az Ausztriától való függőségből, megszabadulunk a Habsburgoktól, a kísértetüktől is. Ausztria felfedezése — szellemi függetlenedésünk jele és jelképe.