Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

nyűgöző szellemi és morális erejét, és sokszor keservesen bánjuk fanyar okosságunkat, hogy olyan tisztán látjuk-tudjuk illúzióikat is. Érthető, hogy ma is vonzók a nagy közép-európai térség tágas keretei, ahol áruk, emberek, találmányok, eszmék szabadon áramlottak, ahol kultúrák találkoztak, ütköztek, ölelkeztek, egymást áthatották, és páratlan méretű, nemzetek közötti szellemi pezsgést élesztettek. Virult itt e tájon a nacionalizmus is, nem tagadjuk, legkevésbé a sajátunkat, de mindennapos evidenciaként rögződött a magyar, a szlovák és a román munkások, a német és a cseh proletárok, a különböző nemzetiségű bányászok, aratómunkások szolidaritása is. Elevenen élt a radikális értelmiségben a nemzetek közötti megbékélés, az emberi módon való együttélés vágya. Jászi, Masaryk, Otto Bauer formába is öntötték, megtervezték a nemzetek közötti együttélés politikai kereteit és szabályait. A szocialisták táborában a helyi és nemzeti súrlódások ellenére mindennapos realitás volt és a jövő elvitathatatlan bizonyosságának látszott a nemzetköziség. Valami tehát elveszett vagy vészesen meggyengült, alkalmasint már az első világháború előtt, de bizonyára 1918 októberében, 1919 őszén, s a két háború között: a közösségtudat, a találkozások és súrlódások feszültségéből gerjesztett áramlás a régió kisnépei között. Ezen a ponton azonban a „nosztalgia" már önmagát semmisíti meg: elemző önismeretté transzformálódva olyan történelmi helyzet rekonstrukciójává válik, amelyben a számunkra már mozdíthatatlanul vaskos realitások még csak lehetőségek voltak, s az egyén önmagát is, a külvilágot és a kettejük viszonyát is lehetőségként, alternatívákban élhette át. • Ausztria felfedezésének mélyebben fekvő, bizonyára nem köznapi és általános, de maradandó tényezője az osztrák kultúra megismerése. Olyasmit pótolunk most, amit az ausztrofóbia — jogos sérelmekből és előítéletekből font ellenérzés — egy jó évszázadon át elmulasztott. Az elzárkózás gyökerei oly mélyre nyúltak, hogy még a konok kurucsággal nem vádolható, elfogulatlan szellemek, a Huszadik század és a Nyugat írógárdája is inkább Párizs, London, Berlin felé tájékozódott, pedig a közvetlen szomszédságban a párizsival vetekedő európai kultúra virágzott. Nemhogy bemutatni, még elsorolni sem lehet azokat a művelődéstörténeti értékeket, amelyekkel a századforduló Bécsé gazdagította korunk kultúráját. Filozófiát, pszichológiát, nyelvészetet, közgazdaságtantjogtudományt, irodalmat, építészetet, festészetet, zenét, alkotók és művek százait kellene itt számba vennünk. Nem lenne elég erre olyanfajta konferencia sem, mint ami a minap, január közepén folyt a Monarchia művelődéstörténetéről. Történészek, művészettörténészek, irodalmárok, filozófusok vitatták és világították meg magas szinten és eredményesen a kulturális virágzás közös és eltérő vonásait. Kitűnt, hogy akadnak olyan közös vonások, egyetemes jelenségek, életérzések, gondolatok sajátos megfogalmazásai, amelyek kitüntetően jellemzik ezt a kultúrát. Elkerülhetetlen elvontsággal sűrítve: a hatalomtól és a társadalomtól való elidegene-