Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

emberiséget harmóniában egyesítené. A világbéke-akcióból, tudjuk, világháború született, a Világ-Ausztriából egy kis Ausztria, amely azonban hamar beleszokott az új gúnyába, és fokozatosan megtalálta, főként a második világháború után, saját osztrák identitását. Akkor miért olyan élményszerű, megvilágító, miért olyan siker ma nálunk Musil regénye? Miért inkább groteszk, mint bohózati a Párhuzamakció, Kákánia uralkodó elitjének paródiája? Mielőtt sebtiben rávágnánk a választ, hallgassuk csak meg főtémánk egy disszonánsnak hangzó melléktémáját. Másfél éve jelent meg Gonda Imre és Niederhauser Emil'könyve: A Habsburgok. Az első 14 ezer példány a szó szoros értelmében pillanatok alatt elfogyott, s elkelt azóta a második kiadás 20 ezer példánya is. Ennyi példány egy történelemkönyvből ritka nagy siker, csak a második világháború időszakával foglalkozó memoárok, hadtörténetek és összefoglaló munkák értek el hasonlót. A könyv bestseller volt, annak ellenére — vagy éppen azért —, hogy nem is annyira a dinasztiával, nagy szervezőivel, őrültjeivel és elátkozottaival foglalkozik, mint inkább a Monarchiával. S annak ellenére — vagy éppen azért—, hogy a Habsburgokat európai jelenségnek, birodalmukat a dinasztikus integráció eredményének, a 19. században már anakronizmusnak tekintik. Jó könyv, tárgyilagos, historikus munka — mondhatná valaki. De akkor miért volt a karácsonyi vásár egyik sikere a Régi osztrák katonaindulók hanglemez, első helyén a Radetzky-mars, amely pedig sohasem volt a magyar fülnek kellemes dallam? A nosztalgia, halljuk gyakran a magyarázatot. A Radetzky-induló-tó\ eloldódott a hajdani asszociáció, maradt a pattogó ritmus a békebeli promenád és rezesbanda, a császár szakálla és a róla szóló anekdoták. Maradt a nosztalgia. Lehet, hogy így van, ez is van, de akkor mindenképpen meg kell különböztetnünk a nosztalgia két rétegét, két válfaját. A felszíni réteg a köznapi és köznépi — az általános, korhoz és helyzethez nem kötött — nosztalgia a nagyapák ifjúkora, a mesék világa iránt, adott esetben egy megszépült régmúlt, a belle époque derűje, ruhái, szakáll- és hajviselete, dekoratív szépségkultusza, harsogó plakátjai, élveteg dekadenciája, ahogy az osztrák felszíni életérzést nevezik: a vidám apokalipszis iránt. Ez divat, múlékony és tünékeny, mint a nagyoperett illatos cigarettafüstje. A mélyebb réteg nagyon is korhoz és helyhez kötött, többé-kevésbé tudatos történeti visszatekintés. Hogy úgy mondjam: történeti hiányérzés. Úgy érezzük, valami elveszett. Musil szerint talán csak előjel. „Egy illúzió. Akárha a mágnes elereszti a vasreszeléket, amely aztán összekuszálva hull vissza helyére." Ady nagyon hamar, már az első háború előtt megsejtette ezt az útvesztést és önvesztést. Már akkor nosztalgiát érzett a szép Kezdet iránt. „Jó jogú kor, gyönyörű terhes korszak, / Mikor lendült a rest magyar kerék l S az emberek mertek merni s bomoltak. " Bizonyára visszavágyjuk a magyar progresszió szép terveit és hiteit, le-