Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

csics könnyezetc. A munkások a forrada­lom dalával vonultak el. 1891. május elsején az orosházi munkás­körre kitűzték a vörös szegélyű fehér lo­bogót, rajta a három szóval: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! A rendőrség a zászlót elkobozta. A munkások, kubiko­sok, napszámosok kézzel, karóval megost­romolták a főszolgabírói hivatalt, nekimen­tek a csendőröknek. Ez volt az első agrár­szocialista zendülés. 1905 júliusában, Wimpffen Szigfried gróf ercsi uradalmában sztrájkba léptek az aratók. A szolgabíró rájuk rivallt: aki szo­cialista, az álljon balra. „S ekkor, a legna­gyobb meglepetésre, az összes munkás balra sorakozott és rázendítettek a Marseil­laise-t^. Szállt a magyar pusztán, akkor és még számtalanszor, felcsendült a pesti ut­cán, és nem halkult el fél évszázad alatt: „Éhség, nyomor velünk, Mindnyájan fel­kelünk. S ha harcba száll, hadd vesszen ő... Szabad lesz a jövő." A céhes időkből kevés dal, kevés hagyo­mány maradt. Néhány szomorkás-pana­szos munkadal, vándorlegény-dal, egy-két lcgényegyleti társláda, jelvény, zászló. A munkadalok is jobbadán népdalátiratok voltak. A munkás dalkultúra a mozgalom­mal együtt nevelkedett. Szülője, dajkája a munkásotthon volt, az „egylet". Itt találko­zott egy-egy helyi vagy munkahelyi, szak­mai közösség, amelyet a közvetlen érdek, a személyes ismeretség, barátság és szoli­daritás fűzött össze. Minden élő, eleven közösség, akár vérségi, akár települési vagy munkahelyi, kialakítja a maga sajátos szo­káskultúráját, elkülönöző jeleit, jelvé­nyeit, sajátos „nyelvét", dalait, mítoszait. A kérdés az, miként őrizhető meg, miként fejleszthető az otganikus kis közösségek érdekevidenciája és természetes szolidari­tása olyan körülmények között, amikor a hasonló helyzetű, érdekű, gondolkodású kis közösségek nagy közösséggé, nemzet­té, osztállyá szélesednek? Vajon az élő szo­káskultúra kiterjeszthető-e nagyközössé­givé, osztálykultúrává? A keresztény kö­zösségek ezt a makrostrukturális kötő- és élesztőanyagot a krisztusi vallásban talál­ták meg; a nemzet a hazafiságban; a mun­kásmozgalom a szocializmusban. Az Eszme összefűzte az egymásról mit sem tudó, egymással mit sem törődő, gyak­ran versengő munkáscsoportokat, racioná­lisan tudatosította az addig ösztönösen ér­zett érdekazonosságot, tartalommal és cél­zatossággal töltötte meg a spontán szokás­kultúrát, és egy tudományosan megalapo­zott megváltáshit óriási érzelmi töltésével formálta meg az alaktalanul lebegő vágya­kat és reményeket. A szocialista eszme ter­mékennyé tette az osztállyá szervezett kis munkásközösségeket egy magával ragadó szimbolika megteremtésére és befogadá­sára. Sok kísérletezés, az egyszerű „munká­sok", „társak", „ügytársak" után, 1873-ban talált rá a mozgalom a reformkori eredetű „elvtárs" megszólításra. Színe, fő jelvénye ekkor már a vörös volt, a francia forradalmi terroré, a kiömlő vér: az áldozat és harc szí­ne. A vörössel a szocialista mozgalom zász­lón, képen, jelvényen, kendővel, inggel,

Next

/
Oldalképek
Tartalom