Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

nai. Már 1879-ben parlamenti vereséget szenvedett a konzervatívok koalíciójától, majd még súlyosabb csapás érte magában az osztrák-német társadalomban. Az antili­berális német nacionalista és az antiszemi­ta keresztényszociális tömegpártok kettős vereséget mértek az osztrák liberalizmus­ra: legyőzték mint politikai eszmeáramla­tot és értékrendet, és meggyengítették mint az osztrák polgári identitás létalapját. És itt már előlegeztük is a válaszlehetősé­get arra a kérdésre, hogy miért bizonyult az osztrák liberalizmus minden más európai­nál gyengébbnek és törékenyebbnek. Bi­zonyára azért, mert társadalmi bázisának— a vállalkozó tőkés polgárságnak, a művelt bécsi értelmiségnek, a „nemzetfeletti" bü­rokráciának — nem volt nemzeti háttere és jellege. Az osztrák liberalizmus nem a fel­törő nacionalizmussal kapcsolódott össze, hanem egy dinasztikus állampatriotizmus­sal. A „nemzetfeletti" liberalizmus azon­ban csak addig lehetett hatékony politikai rendező elv, amíg legális és intézményes keretekhez és fórumokhoz nem jutott a magyar, a cseh és a többi nacionalizmus, s ameddig a szomszédban meg nem alakult a nemzeti Német Birodalom. A Monarchián — és magán az osztrák­német társadalmon — belül kiéleződő na­cionalizmusok versenyében az „osztrák­ság" tartalmatlan és értelmezhetetlen fo­galommá vált. Az osztrák liberalizmus poli­tikai vereségéhez tehát a századvégen mély és nagy horderejű azonosulási válság is járult. Ebből német nacionalista vagy konzervatív irányban alig nyílhatott kiút, mert éppen az osztrák polgárság és bürok­rácia hagyományos elitje vallási, etnikai okokból vagy erős dinasztikus kötöttsége miatt sem az antiliberális német naciona­lizmussal, sem az antiszemita politikai ka­tolicizmussal nem tudott azonosulni. A kö­zéposztály radikálisabb elemei számára fennállott a szocializmushoz való csatlako­zás lehetősége. Engelbert Pernerstorfer, Viktor Adler, Otto Bauer választása példáz­za ezt az utat. És nyitva áll a disszimiláció­hoz visszavezető út is, amit a századvégen megszaporodó cseh kulturális és politikai egyletek, illetve a zsidó öntudat erősödése bizonyít. Bizonyára nem véletlen, hogy a zsidó nemzettudat első megfogalmazása nem az oroszországi vagy a lengyelországi gettókban, hanem Bécsben született meg, és hogy megalkotója, Theodor Herzl végig­élte az osztrák liberalizmussal és a német nacionalizmussal való politikai és érzelmi azonosul ós frusztrációjának sérüléseit. Milyen választás maradt azoknak, akik a létező politikai alternatívák egyikét sem tudták elfogadni? Számukra is volt kiút, nem is különleges: kivonulás a közéletből, menekülés a fenyegető politikai valóság elől: az eszképizmus, művi azonosulás keresése a kultúrában, a szellemben és a lélekben. A fin de siècle dekadencia antipolitikus szép­ségkultusza lebegte körül Eros és Psyché bécsi ölelkezését, amelyből nemcsak a freudi mélylélektan, hanem a bécsi sze­cesszió művészete, Hofmannstahl, And­rian-Werburg, Schnitzler, Musil irodalma, Mahler, Richard Strauss muzsikája, köz­vetlenül Klimt, közvetve Kokoschka fes­tészete és Schönberg új zenei iskolája szü­letett. Bécsre, az új bécsi szellemi irányzatokra tehát nagyon is alkalmazható a közélettől való elidegendés és szorongás „lereagálá­sának" gondolata, sőt ez még kiegészíthető

Next

/
Oldalképek
Tartalom