Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

a németséghez való asszimiláció kudarcai okozta tudati zavarok hatásával is. Uj nemzeti identitás A magyar kulturális megújhodás nem ezt az utat járta meg, noha valamennyi je­lentős fóruma — a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság, a Nagybá­nya és a Nyugat— a politikamentesség, a tiszta tudomány és művészet jelszavával indult. „A mi feladatunk az eszmeváltás, az eszmeébresztés, a nemzeti lelkiismeret ébrentartása tudományos eszközökkel, a társadalmi bajok okainak kikutatása, de semmi közünk sincs kormányhoz, pártok­hoz, klubokhoz", a napi politikához, írta Jászi 1906-ban. Nem kell hangsúlyozni, mennyire politikus már ez az elhatároló nyilatkozat is, és maga a gyakorlat, amely a politikamentesség politikus kifejezése és meghaladása volt. Mi magyarázza a magyar alkotó értelmi­ség s az általa végrehajtott szellemi meg­újulás európai összehasonlításban kima­gasló politikai feszültségét, közéleti elkö­telezettségét? A kérdésre a válasz egyszerűnek, csak­nem kanonizáltnak látszik. A századfordu­ló Magyarországa elmaradott s az elmara­dottságban lebéklyózott ország volt, ahol a gazdaságban és a társadalomban a feudális maradványok, a politikában és a kultúrá­ban a nemesi értékrend, szemlélet, ízlés uralkodott. A magyar Kastély nem volt kaf­kai módon mitikus-szimbolikus, személy­telenül elidegenedett és kiismerhetetlen. Ott állott, mindenki láthatta, érzékelhette, ha be nem jutott is, Geszten, Tőketerebe­sen, Foton, Nagylángon, Tatán, Csákvá­rott, és mindenki tudta, ismerte, félte és gyűlölhette azt, aki benne lakott: Tiszát, Andrássyt, Károlyit, Zichyt, Esterházyt. Nálunk a progresszió bármilyen sikerének előfeltétele a Kastély megdöntése, megnyi­tása, az eleven feudális hagyomány eltaka­rítása volt. Ehhez a megkerülhetetlen poli­tikai indítékhoz egy etikai késztetés is já­rult. A századelő radikális és szocialista ér­telmisége etikai parancsnak érezte, hogy ne csak felfedezze Magyarországot, hanem át is alakítsa, ne csak megállapítsa, hanem hirdesse is a felfedezett igazságokat. An­tifeudális ideológia és program azonban aligha találhatott példát és affinitást a kora­beli antikapitalista kultúrkritikában, ha­nem csakis a felvilágosodás örökségében: a racionális pozitivizmusban, illetve a kora­beli szocializmusban. A válasz kész vagy majdnem kész: a ma­gyar ugar volt a fő ok, ez sugalmazta a prog­resszív kultúra megteremtőinek a racioná­lis evolúció utópiáját. Válaszunk azonban csak majdnem kész. Hiszen ez a racionális evolucionizmus olyannyira megkésett, hogy a századfordulón, amikor zászlaját a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság kibontotta, már félreismerhetet­len volt egyetemes válsága. Ezt a magyar radikális értelmiségiek is látták. Tudták: a liberalizmusnak meg kell újulnia, nyitott­nak kell lennie az új eszmék iránt. „A jövő liberalizmusa vagy szociális liberalizmus lesz, vagy eltűnik" — írta Leopold Lajos 1904-ben. De hát megújítható volt-e a korszakos válságba jutott liberalizmus, vagy csak ná­lunk volt még átmeneti progresszív funk­ciója? S ha így van, mire alapozták a radi­kálisok és a szociáldemokraták azt az opti­mizmust, hogy Hunnia szemétdombjának

Next

/
Oldalképek
Tartalom