Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

VÁROS

középosztály már nem riadozott a kórházi haláltól sem. így aztán a család, a kisközös­ség elválasztódott a meghalás tényétől és a halott testétől. A modern nagyvárosi civi­lizáció kiszakította a halált a mindennapi élet organikus teljességéből, a gyász ri­tuáléját — az egykoron bensőségesen átélt külsőségeit — néhány órára, néhány aktus­ra zsugorította és formalizálta: a halált ra­cionalizálta s ezzel még jobban elidegení­25 tette az élettől, az élőktől. A bürokratizálódás, az üzletszerűség, a nagyvárosi élet és a tudományos alapozású racionalizmus tehát megváltoztatta a civi­lizált ember viszonyát a halálhoz. Maga a gyógyítás professzionalizálódott, a gyógy­szerkészítés és -forgalmazás — akárcsak a temetés — iparággá és kereskedelmi tevé­kenységgé változott. Az egyén betegsége és halála elszemélytelenedett: a betegség kóreset lett, a halál pedig végül is nem rá, hanem az orvosára, a kórházra tartozott. Nagy belső megértéssel jellemzi a viszony megváltozását Rilke. A halál üzemszerűvé vált, írta 1910-ben, s a hatalmas termelés miatt az egyes halál már nem lehet pontos, kidolgozott, egyéni. „Úgy hal meg az em­ber, ahogy éppen adódik; a betegségéhez tartozó halállal, mert amióta valamennyi betegséget ismerik, tudják azt is, hogy a különféle letalis exitusok a betegséghez tartoznak, s nem az emberekhez; a beteg­nek pedig mondhatni semmi teendője 25. Kunt Ernő: A halál tükrében. Bp., 1981.14-17., 25-27. old. sincs." A kórházakban, szanatóriumokban az emberek az ott használatos halált hasz­26 nálják, „ezt szereti az intézet". A felvilágosult ráció korában a gyógyá­szat terén is sok minden megváltozott, sok minden megismerhetővé és megérthetővé vált, csak egy nem: a halálfélelem. Sőt mi­nél alaposabban megismerte a gyógyász­szakma és a beavatott laikus a kórokozókat, a szervi bajok okait, a rizikótényezőket, a gyógyszerek és a terápiák várható hatását, annál több okuk volt a szorongásra, a szimptómák aggályos figyelésére és be­képzelésére, a szorongásra. Milyen vigasz, milyen ellensúly maradt meg a századforduló nagyvárosi lakóinak, különösen művelt középosztályának? A vi­déken még eleven halottas népszokások jószerint kivesztek környezetükben. Ma­radt a vallás vigasza, az egyházi gyászszer­tartások még mindig katartikus ereje. A keresztény és a zsidó vallások nemcsak a halott eltávolításával, a test elföldelésével, hanem alapvető hitelveivel is tagadják, sőt szentesítik és így örök életté alakítják a halált. Külsőségeiben legmegragadóbb ko­runkban is a katolikus temetés volt. A ra­vatalnál és a sírnál való ünnepélyes beszen­telés, a tömjénfüsttel való áldozat, a fekete palástba öltözött, fehér karinges, stólával és süveggel díszített pap, a gyülekezettel együtt énekelt karének, amelyben a 67/­cumdederunt, a Kyrie eleison, a Libera és a Re­quiem ismert dallama borzongatta meg a lelkeket, áhítatot és kegyeletet árasztott. Még a latin nyelvű szertartás is — mondják 26. Rainer Maria Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Ford.: Bor Ambrus. Bp., [é. n.| 6. old.

Next

/
Oldalképek
Tartalom