Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)
LACKÓ MIKLÓS A két világháború között
gárzású filozófusnak, Pauler Ákosnak, a német szellemtudományon nevelkedett kiváló kulttírfilozófus Prohászka Lajosnak. Itt, a jogi karon volt katedrája a régi, nacionalista közjogiasságba fulladt jogtörténet polgárias megújítójának, Eckhart Ferencnek, s a neokantiánus alapon művelt jogfilozóia kiemelkedő képviselőjének, a fasiszta áltudományosság ellen bátran küzdő Moór Gyulának. Európai színvonalú képzést nyújtott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvoskara (még éltek a 20. század elejének nagy orvosprofesszorai), a mérnökképzésben a József Nádor Műegyetem (kivéve a túlnyomórészt elavult szinten megrekedt építőművészet-történeti oktatást). A Alagyar Tudományos Akadémia vezetése őrizte a régi magyar tudományosság és a közélet egyfelől ókonzervatív, másfelől a 19. századi liberalizmus hagyományait cl nem vető szellemiségét, de mindinkább formális, csupán dekórumot nyújtó intézménnyé vált; a szaktudományok irányítására tett kísérletei eredménytelenek maradtak. A tudományos-szellemi élet alakulásáról még két szempontot szükséges kiemelni, szempontokat, amelyek, ha többé-kevésbé rejtett formában is, összefüggtek az ország mégiscsak előrehaladó modernizációjával és Budapestre összpontosuló urbanizálódásával: a szigorúan vett szaktudományok és az eleven szellemi élet (az irodalom, a művészet) között régebben fennállott távolság csökkent, s ez kihatott a tudományok fejlődésére is. Jó példák erre a korszakban lezajlott Ady-viták: az Adyt 1918 előtt élesen elutasító konzervatív körök és folyóirataik (a Szekfű szerkesztette, Bethlen-párti Magyar Szemle, a valamikor oly kiemelkedő szerepet játszott, de eljelentéktelenedő akadémikai folyóirat, a Budapesti Szemle) fokozatosan feladták régi (s mind tarthatatlanabbá váló) Ady-ellenes álláspontjukat. A Nyugat című irodalmi folyóirat, amely 1918 előtt az ellcnkultúrába szorított korszerű magyar irodalom fóruma volt, mind kevésbé váltott ki hivatalos oldalról nagy vitákat: ízlését, irodalomfelfogását a konzervatív körök is kezdték elfogadni; már nem váltott ki botrányt, ha egyegy akadémiai ttidós a Nyugat-b-àn is megszólalt. Ugyanennek a folyamatnak egy másik vetületét az új magyar csszéizmus kialakulása mutatta: ez az esszéizmus nem — mint némelyek értékvédő (noha szűklátókörű) szellemben hangoztatták — a tudomány és a művészet közötti határvonalat akarta lerombolni, hanem friss, elevenebb élettel telíteni a tudományt. Ilyen urbánus esszéista, a szaktudományhoz közel álló irodalmár írta a 19. századvég történetéről vagy a korszak újrealista regényelméletéről a legjobb tanulmányokat (Halász Gábor); esszéista írta a korszak legjobb, legfrissebb szemléletű Magyar Irodalomtörténet-ét, majd Vi lagi roda lom történet-ét is (Szerb Antal). A másik figyelemre méltó változás a tudomány magyar vagy egyetemes szempontú művelésének régi vitakérdésében volt megfigyelhető. Az „akadémiai" tudományos fórumok a húszas években, a nyugati, francia-angolszász világtól elfordulva, hajlottak — persze különböző színvonalon — a tudomány szűk magyar szempontú felfogására, s az egyébként rendkívül termékeny német tudományosság egyoldalú befogadására. A harmincas években változott a helyzet: a német fasizmus a komoly szak-