Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

VÖRÖS KÁROLY A világváros útján: 1873-1918

tott) tagjának megválasztása iránt a választóközönség a századfordulóig meglepő érdektelenséget tanúsított. (Maga a községi választójog a törvényhatósági jogú városokban alapjában az országgyűlési választójoggal azonos feltételekhez volt kötve — ezt Budapesten csak az írni-olvasni tudásnak, valamint a kétévi helybenlakásnak a kötelezettsége korlátozta.) A közöny azonban könnyen megérthető, ha tekintetbe vesszük, hogy a virilizmus érvényesülése a főváros politikai életében a 400 közgyűlési hely felére olyan embereket ültetett, akik végül is a választóközönségtől csak igen kis mértékben függtek, s ennek megfelelően csak saját érdekeiket — jobb esetben meggyőződésüket — képviselték, mégpedig — a tagságon belül 50 százalékos részesedésük révén — olyan súllyal, mely a választott tagok véleményének érvényesülését jelentősen befolyásolta. A virilizmus bevezetése persze a maga idejében nem volt helytelen elképzelés. A hazai polgári fejlődés és a városfejlődés döntő kérdése volt a modern kereskedelmi, ipari és banktőke minél teljesebb bekapcsolása a közügyekbe. Ezt azonban az 1870-es években még nehéz lett volna elérni a virilizmus nélkül: a városi választójogosultak tömegei a városfejlődés adott fokán elöntő többségükben a kis- és középpolgári, jelentős hányadukban még a feudalizmus városának inkább helyi, mint országos funkcióiból kinőtt elemekből álltak, s inkább szemben álltak a tőke modern képviselőivel. Utóbbiak gazdasági súlytiknak megfelelő politikai szerephez juttatását a virilizmus kétségtelenül radikálisan, az akkor egyedül lehetséges antidemokratikus módon oldotta meg. Éppen a kilencvenes évek elejére azonban a fejlődés már alaposan előrehaladt — a modern tőkés elemek bekapcsolódása a számukra a vártnál jobb üzletnek bizonyult városfejlődésbe megtörtént, és bekövetkezett a kis- és középpolgárság megerősödése is. Ugyanakkor az ipar és a hitelügy legnagyobb tőkései — éppen a fővárosi gazdaságra gyakorolt befolyásuk erősödése folytán — már kezdték közvetlenül kivonni magukat a közgyűlés munkájából, s a legnagyobb vagyon képviseletét egyre inkább a legimproduktívabb vagyonnak, a nagy házingatlanok tulajdonosainak (akiknek sorába mellesleg már ők maguk is beléptek) vagy a képviseletükben tevékenykedő ügyvédeknek engedték át. Mindez így, együtt, a virilizmus rendszerének egyértelműen már csak a hátrányát fogja meghagyni a századfordulóra, jelentősen hozzájárulva ezzel az egész várospolitika nyilvánvaló válságához. A társadalmi bázis hiányát tükröző közönyben azonban szerepe volt annak is, hogy a közgyűlési tagság kiválasztása, megválasztatása néhány jól megszervezett és ügyesen vezetett politikai csopottosulás kezébe jutott; ezeknek minden körülmények között sikerült embereiket bejuttatni a közgyűlésbe. Ennek a (különben a 19. század végén minden nagyvárosban hasonló módon kialakuló és működő) pártrendszernek az ismeretében nem meglepő, hogy a millenniumig a budapesti közgyűlés politikai profilját meghatározó erővonalak rendszere is megmerevedett, csakúgy, mint a város országgyűlési képviseletének a kormánypárt jegyében megszilárdult profilja. Ellentétei, belső választóvonalai ekkoriban, sajátos módon, még nem első-