Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)

IRODALMI TÜKÖR - HELTAI JENŐ Yvette Guilbert

nem ül ki az édes öröm mosolygása, akkor nem mi közénk való; sir akkor a helye! MIKLÓS. Igaza van! No hát addig is az én istenem áldja! Siessetek ám vissza. (Ela kapun, s elől halni.) MÁSODIK JELENET. JÁNOS. JÁNOS. Siess, öcsém, siess! ne félj, itt minden rendben lesz! Hanem előbb megeszem ám a fröstököt, mert addig nincs igazi kedvem, — aztán majd beszélek azzal a szomorú leánynyal! (Ela házba.) HARMADIK JELENET. LISZKA. (Halvány, szomorú, nagyon egyszerű ruhában jön a házból kevés szünet.) LISZKA. „Felgyógyultál, mehetsz, — köszönd meg a doktor urnák, meg a város bírájának, hogy ide vettek, s ingyen adtak mindent! Aztán többet ne tégy ilyen bolond dolgot... légy jobb, s becsüld meg magadat!" E/. az útra való, ezt mondta Szájasné, a vén ápoló asszony. Köszönöm, néni, de azt szeretném jobban, ha köszönni semmit se kéne!... Mit ér már nekem az élet?... hisz nehezebb ez nekem, mint a halál terhe, a mit már félig elviseltem. Az éjjel is olyan szörnyű álom kínzott: apám anyámmal iszonyú harezot vitt, én meg sirtam, nyöszörögtem s tulajdon „jaj" szavam ébtesztett fel reggel. Szomorú reggel ez, ... mert útra küld újra, és én még nem tudom, hogy merre forduljak?... Mi is vagyok én most? keresem, kutatom... a nagy kutatásba bele fájdul fejem, s örökkön örökké csak azt tapasztalom: hogy engemet elfelejtett isten! (Magátbiztatva.) Ne is bánkódj te már. ne is sirj te többet, hisz mióta rád tört a baj, — sirtál te eleget! Sírva mondtad rá az átkot, sirva jártad a világot, sirva kérted az istent: hogy azt a rád szakadt átkot, azt a nehéz búbánatot, tétesse sírba veled!... Oh, de édes reménykedés s nyugtató hit volt abban: pihenni lent a sirban! S íme most újra itt állok, fájóbb szívvel, mint hajdan; most még pusztább ez a világ, és én még százszorta árvább vagyok, mint a milyen voltam! Most már utat se találok; mert embert, világot utálok, nincs már szivemben se tüz! S mintha életemben soha nem is szerettem volna, — nem szeretek senkit, senkit... üres minden és puszta, pedig úgy szeretném mégis, ha a szivem ő mellette egy pár jó szót szólana!... Ugy szeretnék messze lenni. — magam se tudom,