Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)

IRODALMI TÜKÖR - HELTAI JENŐ Yvette Guilbert

menée fejében vállalkozó gyerekek. Lassan végre mégis odább hurcolkodott Barokaldi néparénája is. Befelé, a liget mélyébe, hogy később onnan is tovább kergesse az állatkert felé a 85-ös kiállítás. A nagy Iparcsarnok mögött ekkor csak a Ringer-kávéház maradt még egy darabig hírmondónak, meg az útvesztő, másként tömkeleg, amelynek furfangos útain öt krajcárért igen alkalmatosan lehetett eltévedni. Ha aztán valaki megunta, kiugorhatott a palánkon, nem követelte tőle senki, hogy az ajtón távozzék. »Itt a világ közepe, ki nem hiszi, jöjjön be«, — hirdette a büszkélkedő firmatábla s vasárnaponként sokan akadtak, civilek és katonák őrmestertől lefelé, akik személyes meggyőződést akartak szerezni e kevély szavak igazságáról. A tapasztalatok megbeszélésére volt idő a Hermina-út mentén húzódó Garibaldi-kertben, a Diogenes hordájában, a Három rózsában, de leginkább a ("serebogárban, ahol olyan önérzetes hadfiakból alakult ki a törzsközönség, akik csak a legalább dupla katonai kitüntetéssel dicsekvő — Boszniát járt — rendőröket respektálták mégis valamelyest. Az igaz, hogy a Diogenes hordájában sem voltak sokkal békésebbek az erkölcsök, ami nem is csoda, mivelhogy ebben a hordóban nem annyira a lámpával kezében kipingált cinikus bölcs lakott, mint inkább sok-sok alkoholtartalmú nedű. A Garibaldi-kertben a vörös inges, nagykalapos marsalai hős a kapu cégére, bár jobban illenék ide a Barokaldi portréja, hisz tudvalevő dolog, hogy őt és cirkuszát hívta a vurstli új nevet nehezebben tanuló népe Garibaldinak, s őmiatta volt hangos a liget ettől a névtől még akkor is, amikor már feledésbe ment a magyar nóta, amely Kossuthtal, meg Türr Pistával kapcsolatban éltette az igazi Garibaldit. A tűzijáték-téren, a Hermina-út és az Allatkerti-út között, ahol időnként a Bécsből lerándult Stuwer mester ragyogtatta pirotechnikai művészetét, zajlott le a pesti vurstli fénykora. Ha a bécsi Práternek tűzkarikájával az esti égbe rajzolódó kolosszális » Riesenrad «-ját, nagyszerű »Wasserrutschbahn «-ját nem is találtuk meg benne — az arányok általában kisebbek voltak, — mulatságos, nagyvárosiasán mozgalmas hely volt ez mindig. Ott nőtt egyre nagyobbra Barokaldi néparénája, a kerítést jelző kötelet impozáns palánk váltotta fel, a tudós póni helyén gyönyörűen kihízott pompfünéber-mén vágtatott körbe a manézsban, széles hátán »nudlbrett«, rajta valóságos műlovarnő csinált kacér piruetteket. A talán még Talján-országból hozott rongyos pokrócot eldobták, az egykori clkényszeredctt gyerekpojáca utódai: »Ugye la Pacs«, a kitűnő Auguszt, meg az első magyar klaunok, a Gusztona-fivérek széles, nagy szőnyegen űzték mókáikat, a