Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)

IRODALMI TÜKÖR - KRÚDY GYULA Kötéltáncosnőt szeretni!

zsika nélküli, életveszélyes mutatványoknál hátat fordított a színpadnak, és kajánul nézegette a pártér közönségét. Mindig üresen állott a söröscsizma karmesteri széke alatt, így tehát ráért a szemhunyorgatásra s egyéb arcjátékra, amellyel a színpadon folyó spitztáncot kísérte. (Ráknak hívták; kövér ember volt, mint Balzac, és bemutatta a táncosnőket az orfeum söntésében azoknak az úriembereknek, akik valóban rajongtak az orfeumért.) De mikor a velencei üvegből való szívet lőtte le puskájával Carter úr második számú felesége szűzmáriásan sima, egyszerű hajfrizurájáról, és a szív csörömpölve összetört; Rák megkönnyebbülve rúgott elefántbakancsba bújtatott elefántlábával a mellbajos első hegedűs felé: — Ne aludjunk, Koncerti úr — dörmögte, és a zenekar dicsőségteljes indulóba vágott. — Szerettem előadás után az orfeum söntésében üldögélni, ahová többnvire csak a művésznők, művészek járnak teendőjük végeztével a maguk pohár sörét felhajtani, mert bármily későn végződött a „szám": a művészek s hozzátartozóik csak a „szám" után vacsoráztak, amennyiben vacsorának lehetett nevezni azokat a kis gulyásokat, pörkölteket, amelyeket a művészek éjszakára magukhoz vettek, miután eszük ágában sem volt testi terjedelmüket növelni. Itt, az orfeum söntésében, ahol civil ruhájukban jelentek meg a kígyóembereke, az ekvilibristák, a műlovarok és zenebohócok ... az illuzionista és a külföldi énekesnő hurutját forralt borral kezelte ... a kardnyelő elmerengve kente érett sajtját kenyérszelctkékre ... Johnson úr, a világ legerősebb embere, aki láncokat tépett a műsorban, olyan vékony hangon szólalt meg, mint egy kecske, miközben aludttejét fogyasztotta ... „Egyiptom csalogányának", egy közelről ugyancsak szép szakállú énekesnőnek sohase volt elég köpőláda a helyiségben ... „II. Bosco", a világhírű bűvész sváb dialektusban pörlekedett a bűvészinassal, egy trabális német asszonysággal: — itt, az orfeum söntésében, éjfélkor, midőn lepergett minden „szám", a királynői parókák aludtak az öltözők ládáiban: itt szerettem Valeryt, a kötéltáncosnőt. — Rozsnyai Valéry! — mondta róla a színlap. — A Rozsos — nevezték a barátnői, ha ugyan voltak. — A drót királynője — jelentették a hírlapok. — Álmatlanságom — mondtam én, midőn Valéry száma után megjelent a vendéglőben, anélkül hogy törődött volna azzal, hogy melyik lábával lépi át először a küszöböt, keresztet se hányt magára, csak jött bársonykalapban, amely fakult volt, mint az artistanőké általában, mantilljában, amely alig