Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)
A VÁSÁRLÁS ÉS A SZÓRAKOZÁS INTÉZMÉNYEI - SÁNDOR TIBOR Urak és parasztok — viták és mítoszok
ván feladata az ördögűzés. Ráthonyi filmjében nem csattant el az a bizonyos pofon. Mácsi azzal bizonyította polgár voltát, hogy nem adott pofont ellenfelének. Kovács István —• egyébként a cselekmény által indokolt — felindulásában irtózatos nagy pofont ad Tatárék fiának, aki feleségét inzultálja. A dramaturgiailag jól elhelyezett pofon (Kovács tettével elégtételt vesz a feleségén esett sérelemért, amelyet a parasztság megalázásának, kigúnyolásának szándéka motivált 7 ) azonban túlmutat önmagán. Ellentétben a Fűszer és csemege által képviselt közmegegyezéssel, itt a társadalmi konszenzus az erőszakon alapszik: „Egyébként gratulálni fogok neki, szeretem, ha becsületes ember nagy pofont tud adni" — kommentálja egy rezonőr Kovács eljárását. Bánkynak nincs szüksége arra, hogy egymástól eltérő úricmberfogalmakat ütköztessen filmjében; a polgárság előtt csak egy út áll, az, amelyiket a történelem tudós professzora és az állami politikai akarat kijelöl számára. A film végén, deus ex machinaként, megjelenik a vallásos közoktásügyi miniszter, 8 és miután méltatja Kovács történetírói érdemeit, kezet csókol parasztlány feleségének. Ebben a felülről vezényelt ideológiai happy endben van valami önleleplcző. Lehetséges, hogy a film készítői nem bíztak eléggé a 7. Többek között ebben az egyébként „igazságosztó" pofonban kereshetjük a film sikerének titkát. A középosztály életnívója alá kényszerített társadalmi rétegek szabad utat engedhettek az urak társadalmával szemben érzett ellenszenvüknek. Ezt a feltevést látszik megerősíteni Féja Géza korabeli kritikája is: „A nézők döntő többsége kopott ruhában jelenik meg, némelyik még a műhely, az üzem vagy pedig a szatócsüzlet szagát is magával hozza, nincs kétség: kisemberek lótogotjók elsősorbon ennek a filmnek az előadásait, az ő tapsviharuk robban ki dramaturgia és a mögöttes ideológia meggyőző voltában. Valószínűbb azonban, hogy a miniszter szerepeltetésével csak a film műfajára kívánták felhívni a nézők figyelmét: az állam üzent a népnek. A „Szeretőfia, Péter" Bánky legkiérleltebb alkotása, és egyben a politikai propagandafilmek utolsó darabja. 1943 januárjában, alig két héttel bemutatása után levették a mozik műsoráról. 1944 tavaszáig, amely már egy más történeti korszakra esett, nem készítettek hosszú játékfilm formájában több propagandafilmet. Betiltásának pontos okát ma már lehetetlen megállapítani, valószínűleg több tényező is közrejátszott benne. 1943 eleje fordulópontot jelentett a Kállay-kormány politikájában. Addig csak annyi volt bizonyos, hogy szakított elődei egyoldalúan németbarát politikai vonalával, de hogy ingadozó magatartása végül milyen irányt vesz, az csak ekkor, a magyar hadsereg vereségével dőlt el. Ez a nagypolitikai összefüggés azonban önmagában nem magyarázza a film betiltását. Állítólag egy meg nem nevezett közéleti személyiség a film valamelyik szereplőjében magára ismert. Az is lehet, hogy Várkonyi Zoltán túlzottan ellenszenvesre formált dzsentrifiúja úrellenes érzelmeket kelthetett a nézőkben. Véleményünk szerint a film társadalomképe és napról-napra az elsötétített teremben." In: Esti Magyarország, 1942. április 25., 3. old 8. A film bemutatásának időpontjában Hóman Bálint töltötte be a miniszteri posztot. 9. Ez utóbbi lehetőségre már a Dr. Kovács István esetében is felhívta Féja a figyelmet. A betiltás lehetséges okairól és a filmről lásd: Nemeskürty István: A képpé varázsolt idő. Bp., Magvető, 1983. 483-484. old.
