Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - SÁNDOR TIBOR-KlNCSES KÁROLY Fotó/város/történet. Híres fényképészek a városról

Vérmező és Várfok utca partfalainak szögletébe: a tornyos kis faépület azelőtt a sör- és szalámigyárosok pavilonjaként szolgált az ezredévi kiállításon. A pályát villamos ívlámpák világították be, hetente háromszor katonazenekar muzsikált, a távolabbról érkezők a telefonhírmondóból akár előre is tudakozódhattak a jég állapotáról. A vendégek között sűrűn látták feltűnni unokáját kísérgetve Széli Kálmán miniszterelnököt, akiről a tér első hivatalos nevét kapja majd 1929-ben. A melegebb évszakokban a Budapesti (Budai) Torna Egylet tartotta itt edzéseit, tornaünnepélyeit. Tagjaik az elsők között próbálkoztak e pályán a futballal és a tenisszel, a baseball meghonosításáról azonban néhány kísérlet után letettek, mivel azt „a fellobbanó magyar vérlejtés mellett" túlságosan veszélyesnek találták. 1913-tól kezdve folyamatosan korszerűsített téli-nyári sporttelepükről 1938-ban voltak kénytelenek elköltözni, amikor megkezdődött az új forgalmi csomópontok kiépítése. A villamos és autóbusz végállomást 1941-ben adták át, az év aktualitásainak jegyében már jobboldali közlekedéssel és személyzeti óvóhellyel. A háború szükségletei, majd rombolásai miatt 1944 és 1955 között vasúti szerelvények is közlekedtek a téren. A földalatti vasút munkálatai során csákány alá kerültek a tér szélén álló piaci bódék, helyettük 1953-ra készült el — „szovjet kolhozpiacok tapasztalatai alapján" — a Fény utcai piac. Ekkor már két éve viselte a tér Moszkva város nevét. Sőt, levéltári források szerint egyszer már Sztálin térre is átkeresztelték: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa utcaelnevezési szakbizottsága a felszabadulás első évfordulója előtt alig egy héttel kapott „felkérésre" sebtében így döntött, és hatáskörét túllépve már utasította is a polgármestert és a BSZKRT-ot a megfelelő lépésekre, de aztán ugyanilyen gyorsan visszakozva végül az Erzsébet teret ajándékozta meg a generalisszimusz dicső nevével. A tér évtizedek óta a főváros helyi folklórban talán leggazdagabb vidéke. Saját nosztalgia-irodalma és legendáriuma van a környékbeli borozóknak, presszóknak, a tejcsárdának, az „Óra" alatti találkozóhelynek; szociográfiája a téren tábort verő különféle csoportoknak. Kérdés, mit őriz majd meg az emlékezet a ma pillanatképeiből. Reggelente sorok kígyóznak a bankfiók, az adóhivatali kirendeltség és a Máltaiak melegedője előtt. Középen az embervásár: sötétlő csomókban ide-oda gomolygó férfitömeg, fürkésző tekintetek. Aki tétovázva húz keresztül, megszólíttatik: „Vigyél el dolgozni testvér!" A metró kanálisa felé zubogó tömeg kántáló árusokon tör keresztül: „Reklámáron a szabadidő!" A rendre a vizelde mellett posztoló nehézfiúk vigyáznak. Délután a tér közepén az Üdvhadsereg tányérsapkásai énekeltetik a levesre várakozókat. Máskor ifjú nácik szónokolnak; hangjuk egyre kevésbé mutál.