Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - WILHELM DROSTE Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában

var várótermének és éttermének keverékéből áll. Erre a pályaudvarra már ősidők óta nem futott be egyetlen vonat sem. Már csak múzeum, melyet rendkívül költségesen lehet renoválni, ahol vendéglátói érzéketlenség uralkodik, ahol a hangulati aláfestést az erőltetetten életteli pszeudo-cigányzene szolgáltatja, és amelyet a kiránduló-buszokkal érkező turisták inkább lerohannak, mint használnak. A magyar vendégeket már régóta elűzték innen. Halottabb már nem is lehetne itt a kávéházi kultúra, s mégis büszkélkedni kell vele, mert ez az utolsó, ami megmaradt. A nyomorúság koronatanúja maga a kávé. Sem az eszpresszó, a fekete, sem a többi fantáziaváltozat nem elfogadható, ráadásul gyakran langyosan szolgálják fel. Szomorújátékba illő, hogy ezeket a csodálatos termeket egy picinyke, technikailag roszszul beállított kávéfőzőgép látja el kávéval. Ezenkívül általában a kávét főzök részéről is hiányzik a kellő hozzáállás. A tej, amit türelmesen fel kellene habosítani, lagymatagon és fáradtan terül el a kávé felszínén, amely viszont túl vizesre sikerült. Ráadásul tartós tejet használnak, ami óriási vétek a koffein szelleme ellen. így a végeredmény gyakran egy langyos vegyikombinátra emlékeztet. Ilyen módszerekkel könynyen fel lehet mérgesíteni egy kirándulóbusznyi turistát, de rendkívül nehéz egy szerfölött szép kávéházba újra életet lehelni. Jellemző a budapesti válságra az a nyelvi felkészületlenség is, amivel jelenleg a kávét kezelik a vendéglátóiparban. Egy cappuccinót rendelvén biztosak lehetünk benne, hogy nem cappuccinót fogunk kapni. Helyette egy hideg porcelándarab érkezik, benne valamiféle kávé, rajta alibiként jéghideg tejszínhab műanyag flakonból, ezen aztán megint csak a tisztelt vendég maximális elkényeztetése érdekében sok kakaó, s hozzá, humorról és színérzékről tanúbizonyságot téve, tarka cukorgolyócskák. Drága, nagy felhajtással készül, és biztosan jószándékkal, de gyakorlatilag a kávé nyilvános kivégzése. A magyar hétköznapi kultúra számára nagy előrelépést jelentene, ha a kávé hagyományos változatai - a szimpla, a dupla és a kapucíner, a bécsi Melange testvére - visszanyernék méltó helyüket a vendéglátók tudatában. Akkor talán újra megbecsülés jutna osztályrészül ennek az italnak, mely az önkényes piacgazdálkodás elmúlt öt évében egyre mélyebbre süllyedt. Ennek oka részben a sok, gyakran csempészett olcsó kávéfajta, valamint, hogy a magyar kávéfőzőgép-ipar és szerviz gyakorlatilag összeomlott, amiből az a rossz szokás következik, hogy német kávékat magyar gépeken és magyar módszerrel készítenek el, magyar kávékat pedig német gépeken, német módszerrel. Pedig a sötétre pirított magyar kávé egy jó presszógépet kíván, a német viszont filtertölcsérben érzi jól magát. Ha lesz jobb minőségű kávé, akkor lehet majd álmodozni egy jobb kávés vendéglátásról is, melyen az elmúlt öt évben szinte még nagyobb erőszakot tettek, mint korábban. Kávéházak régóta nincsenek. Már a harmincas évek Budapestjén mély válságot éltek át, és persze még mélyebbet a második világháború alatt. Közvetlenül a háború után az utolsók is álomba merültek vagy sztálinista módszerekkel elaltatták őket. Cserébe viszont a magyar kávés vendéglátás második hullámaként létrejött