A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - CHARLES E. G. MASTERMAN London élete - mai szemmel

dőn sodródó, felfoghatatlan léte végre felnőni engedte, elindul ösztönét követni, hogy éhét és vágyait a többiek módjára kielégítse. Körötte senki sincs, aki ráérne töprengeni, aki a világ folyását értőn figyelve tapasztalatát képes volna másokkal megosztva hasznosítani. A „társadalom", a parlamenti képviselők s a majdani filantrópok szemében egyelőre nem több ő, mint a szegénység arctalan „tömegének" alkotóeleme, miként helyzete általában csakugyan az ínség, a nyomor és a küszködés világához köti. A szaporodás feltartóztathatatlan lendülete sokadmagával ellenállhatatlanul továbbsodorja, mindinkább kinövi korábbi negyedeit. Közeledtére a helybéliek riadtan szedelőzködnek, otthonaikat, egész addigi, jól berendezett világukat sötét bizonytalanságra s a John Smith-ek légióira hagyván. Az effajta ember nem ír panaszlevelet a „Times"-ba, tulajdon sérelmeit sohasem artikulálja, többnyire lármázik csak ahelyett, hogy mások számára is érthető, fegyelmezett formában fejtené ki mondandóját. Ám itt az ideje, hogy a részletek mélyére hatoljunk, megkísérelvén tényleges súlyában felmérni „John Smith", más szóval azon szakképzett vagy szakképzetlen munkás problémáját, aki a kétkezi emberek mindinkább leszakadó övezeteit benépesíti. A probléma, az esetleges helyi eltéréseket leszámítva, lényegileg mindenütt ugyanaz, hiszen e negyedek legfeljebb nevükben és elesettségük fokában különböznek egymástól. Nyugat felől Shepherd's Bushból kiindulván Paddingtonon, Marylebone-on át Saint Pancrasig, majd onnét északnak kanyarodván Pentonvillen át elérkezünk ama hatalmas és egybefüggő, kelet felé nyújtózó nyomornegyedekig, melyek végeit részint Whitechapel zsidó negyede, részint a West Ham s a London határán nyújtózó ingoványok képzelhetetlenül nyomorúságos telepei jelölik ki. íme a jellegzetes „East End", amint az a londoni szegénység sűrített problémájaként a legtöbb elemző komoran fürkész tekintete előtt megjelenik. Ámde a Temzén átkelvén lényegében hasonló, legfeljebb némiképp egyhangúbb s kevésbé mocskos negyedekre bukkanunk délen is: Lambeth ódon, százezreket rejtő sikátoraiban, a folyópart és a peremvárosok között minden hozzáférhető helyet elárasztó telepein egy jellegében azonos, csupán eltérő nevekkel illetett homogén térséget találunk: Deptford és Bermondsey, Walworth, Camberwell és Battersea negyedeit, melyek már nevükkel is sugallják zsúfolt, szűk és nyomorúságos sikátoraik örömtelen világát. „Mi ez a gigászi embertömeg, a túlnépesedett nyomortelepek ez idő tájt még szakadozott láncolata?" - teszi fel a kérdést Lord Rosebery. Mi ez az irdatlan sivatag, amit az emberiség magára hagyott fele szemünk láttára benépesít? Gettó - felelhetnénk -, ijesztő zárvány, amelybe dolgozó néposztályaink mind reménytelenebbül beszorulnak. Határain kívül (a benne lakóknak elérhetetlen távolságra) ím, ott a világ, a számon tartottak és sikeresek világa, azoké, akik képesek múltba és jövőbe tekinteni, akik gondolkodnak, terveznek, szüntelen törekednek valami felé. Odabenn pedig, ím, azokat látni, akik e most kezdődő század gyermekeiként legfeljebb ünnepnap támolyognak elő a fényre, nyirkos, dohszagú gúnyákban kábán hunyó-