A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

LENT - DÉRY TIBOR Alvilági játékok (részletek)

Mire hazaért, az óvóhelyen az asszonyok már az esti főzéshez készülődtek. A kártyázók asztala tündéri fényben ragyogott; minthogy a közös mécset a pince megvonta tőlük, Kovács úr saját készletéből egy fonott, rózsaszínű, hatalmas gyertyát ajánlott fel az esti szertartáshoz. Juli önkéntelenül megállt az asztal mellett, s előrehajolva megszagolta a hosszú, rózsaszínű szárat s a fölötte remegő aranyszirmokat; ájtatos karácsonyesti illatuk volt. Egy ideig önfeledten szagolgatta, aztán keze fejével megtörölte orrát; beszaladt a hátsó pincébe, s a sarokba húzódva, lekuporodott a zsámolyra. Az asszonyok vidámak voltak, itt is, ott is hangos nevetés csengett az alacsony mennyezet alatt. A köd miatt dél óta szinte teljesen elhallgatott az ágyúszó, a repülők elmaradtak; így akinek kedve volt, megjárta magát egy kissé az udvaron, a szabad levegőn, vagy felment kitakarítani lakását, tisztálkodni, szennyesét kimosni; az egyik asszony még egy kis, kerek, fehér cipót is sütött maradék lisztjéből. Kipihent szívvel tértek vissza az óvóhelyre; meglehet, gondolták, hogy mégiscsak megérik az ostrom végét. - Azt mondják, hogy Budán visszanyomták az oroszokat - újságolta a házfelügyelőné, akinek a délután folyamán még látogatója is akadt. - Vajon? - ingatta fejét az öreg hordár. - Emitt meg bejöttek Rákosszentmihályra - közölte egy másik asszony, aki délután a szemközti ház óvóhelyén szomszédolt. - A Szabóék katona fiával beszéltem az előbb, az ott dolgozik a híradósoknál. - Már csak vége lenne! - sóhajtotta Mari néni. Hogy miképp lesz vége, nemigen firtatták az asszonyok. Az öregkor s a szegénység kettős bölcsessége nem bíbelődött el a részletekkel; beérték a pillekönnyű, csodálatos reménnyel, hogy tán életben maradnak, s tovább járhatnak takarítani és mosni a környék előkelő úri családjaihoz. Özv. Daniskáné volt a legkövetelőzőbb köztük: lányát szerette volna még egyszer viszontlátni, mielőtt meghal; ám lánya Erdélybe ment férjhez, s ki tudja, életben van-e még. - Magának könnyű lelkem - mondogatta olykor Mari néninek -, nincs senkije a világon, akit megríkatna, ha felfordul. - Magát sem, Daniskáné? - kérdezte ilyenkor Mari néni, s ráncos, öreg arcával szelíden elnevette magát. A sűrű köd az udvarról még a pince előterébe is lehatolt; ha kinyitották az ajtót, egy-egy fehér foszlánya besurrant az óvóhelyre, s felrajzolta a levegőbe a veszélyes éjszaka képleteit. De idebenn oly barátian meleg, meghitt és biztonságossá vált a megszokott táj, hogy még a házfelügyelőék örökké sírdogáló kisfia is megnyugodott, a többi gyerek pedig derűsen