A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
LENT - NAGY LAJOS Pincenapló (részletek)
Fölkelés után fölmentem hozzá, leültem egy székre az ágya mellé, és beszélgettünk. Megnéztem a pulzusát, nyolcvannak olvastam. Az nála már egy kis hőemelkedés, mert a rendes érverése reggel hatvan-hatvannégy szokott lenni. Bejött hozzánk Ilonka is. O egy lakásban lakott velünk, az éjszaka még fenn aludt a második emeleten. Zsidó nő, hamis iratokkal bújik. A saját bajáról kezdett panaszkodni. Fél K.-éktól. K.-né ugyanis felismerte, s rögtön eljárt a szája: - Hiszen ez zsidó, ismerem nagyon jól Pécsről! - Nagy félelem gyötri most Ilonkát. Egészen feldúlt az arca és sápadt. - Majd valamit csinálunk - próbálom megnyugtatni. A feleségem rögtön tudta a védekezés módját: - Az ő férje meg katonaszökevény! Egyszerre óriási robbanást hallottunk. Robbanást, zörgést, cserepek, üvegek és tárgyak sokhangú hullását. Ködös lett a levegő, és úgy látszott, hogy összeomlott az egész ház, talán mi is meghaltunk, s csak életünk utolsó pillanatainak emlékképeit hoztuk magunkkal a másvilágra. Én ugyan a robbanás zajára hirtelen levetettem magam, hassal a padlóra, de ezzel a cselekedettel alighanem elkéstem volna, ha csakugyan meg kellett volna magam védeni. Ilonka is levetette magát mellém. A fejemen, a jobb fülem mögött valami ütést éreztem a robbanás után. Megtapogattam az ütés helyét. Sebesülést nem tapasztaltam, nem lett véres az ujjam hegye sem. Fölkeltem. Észhez tértem. Ilonka későbbi előadása szerint ezek voltak az első szavaim a feleségemhez: - Látod, te őrült! Ugye, mindig azt mondtam, hogy le kell jönni a pincébe! - feleségem ellenkezés nélkül fölkelt, nagy szó! - és öltözködni kezdett. Siettem. Felöltözni, és le a pincébe. Nem ijedtem meg. Tudtommal nem. De az eset után negyedóra múlva sírási ingert éreztem. Nem sírtam, de talán csak azért nem, mert - fölösleges lett volna. Magamat sirattam volna, azért, mert szétfoszlott a sérthetetlenségembe vetett hitem. (...) A pincénk kettős pince mindenütt. A felettünk levő helyiség is már pince. A műhelyt az óvóhellyel összekötő folyosó tizenöt lépés hosszú. Hát ez az óvóhely igazán föld alatti üreg. Már az maga élve eltemettetés, hogy az ember itt van. Az óvóhelyen ötvenen lakunk. Az egyik falát hadd nevezzem udvar felőlinek, a másikat, mondjuk, belső falnak. A belső falhoz végükkel illeszkednek az ágyak, a másikhoz oldalukkal. A gerendákba szögeket vertünk, azokon lógnak a ruhák. Az egész pince nedves, dohos. Hideg van. Az emberek nagy része náthás és köhög. Villany már karácsony óta nincs. Eleinte gyertyával világítottunk, volt bőven, most már a viharlámpákra került a sor. Csakhogy a petróleum is fogytán van. Még előkerül